Az utolsó troli elindult velem,
mint suhanó árnyék szalad át
a néma,
csöndes városrészeken.
Monoton duruzsolt szavakat,
néha egy piros lámpánál elakadt.
Fáradtan néztem az ablakon át,
a kihalt város forgatagát.
Elől  egy fiú és egy lány várt
összebújva,
a következő megállóra.
Mikor leszálltak vidáman nevettek,
boldogok voltak,
szerettek.
Amott egy férfi ült,
fázósan, begubózva,
néha sóhajtott,
mint akinek sok a gondja,
tenyerét arcába rejtve
motyogott hallkan,
de nem értettem,
miért van bajban.
Gondolatom körhintája egyre forgott,
és bennem minden szó,
szédülten tolongott
arra várva, ne legyen árva.
Kikivánkoztak,
hangra vágytak,
a némaságomtól halálra váltak.
Én voltam az egyetlen utas,
mikor a végállomáson megálltunk.
Leszálltam,
kezenfogott az éjszaka,
és bársony öleléssel elkisért  haza.