Az éjszaka,
csöndjét magába zárja,
kihalt utcákon,
mint börtönőr búsong.
Csak a szellő sétál,
mint utcalány a sarkon,
cipők  koppanása,
mint a rianás befagyott tavon.
Hold fényétől megőszülő árnyak,
néma szoborként,
az út szélén állnak,
várva a hajnal szégyenlős mosolyát.
Az éj ringatta csönd lassan elalszik,
hallani a város  ébredező zaját.
Pislog a házak ablakos szeme,
s mikor kinyitják,
amit hallasz,
az a redőnyök éneke.
Az első troli,
még álmosan pislog,
fényét belefúrja a reggeli homályba,
csengő hangon figyelmeztet,
máris indulok…
Hirtelen meglódul,
Belerohan a magányba,
és eltűnik a város zajába.