Hunyd le most két szemed! Hunyd le és ne félj!
Bármily szürke nappalt látsz- fényt csillant az éj-
Nézd!  Rajongással ölellek e szoros kötelékben!
Bár messziről indultam, de mégis hazatértem.
Olyan jó meleg vagy, mint egy puha bársony,
Melynek bíbor szálai közt a csillagokat látom,
Ahogy rakoncátlan tincseidre rávillantja lángját,
S felhőn szálló angyalként szórja rád az álmát.
Ne szólj, ne szólj semmit! Majd én suttogok!
Hisz minden könnyes vallomást neked adhatok,
Mert meghallgatod szívem dalát akkor is, ha fáj
És tudsz rám várni akkor is, ha senki sincs ki vár.
Te vagy égen járó gondolatom legszebbik szava,
S világnyi bűnnel fogant életem áldott mosolya.
Hát maradj meg öröklétű egyetlen csodának,
Hogy amíg van kit szeretnem – legyen, kit imádjak-