Szilaj paripámon, büszkén lépdelek.
Patái alatt fényt ragyognak a merengő csillagok,
S míg sebesen szárnyalva szeljük a kék eget,
Mellettünk lánggá válnak a tűzvörös alkonyok.

 
Villannak kacéran a női szemek,
Ahogy táltos lovamon selyemkendő libben
És a horizonttól távolodva az integető kezek,
Örök nyomot hagynak a könnyet rejtő szívben.

  
Attila sírja tán? Beleborzongok,
Ahogy lefelé pillantva egy ősi fejfát látok,
S titkon magamban arra gondolok,
Lehet ez koboldos bűverő, vagy égből szálló átok.

 
Csodára vágytam s megleltem e dombon,
Már nem kell égben járni, ha mesékre vágyom,
Mert itt a földön van az, az igazi otthon,
Ahol a sugárzó napot is fényesebbnek látom.