Hűvös ez a reggel! Olyan furcsán dobban meg a szív.

Talán az ősz első jele az, mitől lelassul egy percre?

Vagy inkább a képzelet játszik elmúlást a nyári levelekkel

Ahogy búcsút intenek könnyesen a fákról leperegve?

Lesz-e még tavasz? Hajt e még rügyet a vén tölgyfa ága?

Vagy ősz után a zord tél fagyos tekintete jégpáncélba zárva

És kristálycseppjeivel csillagformákat hintve testemre,

Forgószélként felkapva repül velem deres otthonába?

Nem tudom mi vár rám s mi az, amit elbír a töredezett lélek.

Lehet, hogy egy nap ívben repülve az ég felé kitárja szárnyát,

Mely szabadságot adva messze repíti a földi pályájától

S egy másodperc alatt már az égben keresgéli csillagközi útját.

Sajnálom mindazt, amit itt kell hagynom, s miből nem vihetek

Magammal csak néhány lélekgondolatot, mit megőriz a tudat,

De talán emléked elkísér, mitől nem érzem annyira a fájdalmat,

Mikor ez a földbe hantolt didergő szív lelked után kutat.