Cím: Magányosan
Szerző: lena1 - Kun Magdolna
(11-02-2009 @ 03:17 pm)
:
Látom a méla arcokon, ahogy a sós könnyek
Vájatot rónak minden egyes ráncra.
Látom a pillantást, mikor számtalanszor odatekint,
A megkopott ajtóban lévő rozsdásodó zárra.
S látom az asztalt, ahol zsebkendőket szorongatva,
Régen elnyűtt ünneplő ruhában valakire várnak,
Mert zakatoló öreg szívvel, kiszáradt torkokkal,
Titkon azt remélik, eltitkolt álmaik ma is visszajárnak
S a kilincset lenyomva angyalként érkezik majd,
Annak a százszor elsírt régi napnak eltévedt csodája,
Mely újra érezteti velük, hogy az elszálló éveknek
Múltban járt nyomain, ott maradt a régi szív varázsa.
Hisz mindig van és lesz ember, ki magáról is tudja,
Milyen, ha az öregkornak csak sűrű magány jussa,
S milyen szomorú várni - mindig, mindig várni-
Az izzó kályha melegénél, a legforróbb tűz mellett is,
Fagyott magánypercek között tél jegében fázni.
Tudni azt, hogy nincs már feltételnélküli emberi ölelés,
Mert kiszolgáltatottan kell élni azokat a mindennapokat,
Melyekben oly kevés a végtelenül jól eső szeretet,
De annál több a felfokozott dühű, páncélt tört indulat.
(242 szó a szövegben) (969 olvasás) 
csitesz: (11-02-2009 @ 03:35 pm) Nagyon szép lett. Nekem az utolsó sor üzenete nem illik a vers egészéhez. Magány, egyedüllét, ez miatt szomoróság, hiányérzet, ez rendben van. De dúh, indulat azok miatt, akik elmentek, vagy azok miatt, akik maradtak, valahogy nem áll egységbe a korábbi tényleg nagyon szép sorokkal. De ez kizárólag az én véleményem. puszi Józsi
lena1: (11-02-2009 @ 03:46 pm) Kedves Józsi!
Ők azok az emberek akik még itt vannak a maguk nyomorával, akiknek kezét már régen elengedték a még magukat hasznosnak valló lelkek. Látom azt a durvaságot, amit kapnak napról-napra, mert tehetetetlenek mindennel és mindenkivel szemben
Köszönöm, hogy olvastál. Szeretettel.Lena
Anna1955: (11-02-2009 @ 03:54 pm) Sokszor gondolok arra, vajon meddig élet az élet...Nagyon szomorú ez a vers, és átérzem minden szavát... Ölellek Anna
lena1: (11-02-2009 @ 04:10 pm) Drága Anna!
Az életet meglehet szépíteni egy mosollyal, egy gyengéd kézfogással, mert az ember halandó és egyszer megöregszik. Mégis néha csak a dühöt és az ellenszenvet látom a segítő kezek helyett. Tudom, te érted minden gondolatom. Hálás vagyok érte. Szeretettel ölellek.Lena
Eroica: (11-02-2009 @ 05:57 pm) Nagyon komoly vers, Léna! Tetszik!
lena1: (11-02-2009 @ 06:34 pm) Drága Erika!
Nagyon köszönöm. Szeretettel ölellek.Lena
szavathna: (11-02-2009 @ 07:53 pm) Sajnos, hogy ilyen a világ, szomorú, akár a versed. Én is látom, s érzem igazad, mi lehet, hogy már nem is leszünk "nyugdíjas öregek"...
Öleléssel! Anna
prince60: (11-02-2009 @ 08:21 pm) Lenocska! Gyönyörű kifejezéseket használsz. Így még érzékletesebb a magány mélysége. Szép versed kesernyéjét az illusztráció még jobban kiemeli. Szeretettel Zoli
lena1: (11-02-2009 @ 08:51 pm) Drága Anna!
Ha, netán sikerülne megérni a nyugdíjas éveket, talán már nyugdíj sem lesz számunkra.
Köszönöm, hogy olvastál. Szeretettel ölellek.Lena
lena1: (11-02-2009 @ 08:53 pm) Nagyon köszönöm Zoli!
Kedves vagy, mint mindig. Szeretettel.Lena
Julianna: (11-03-2009 @ 01:22 pm) Sós könnyekkel áztatott ráncok, elmaradt szép álmok, csak a sűrű magány jussa. Meghatóan , csodálatosan tudod, Lenácska, átadni ezt a szomorú állapotot. Ölellek: Edit.
lena1: (11-03-2009 @ 06:03 pm) Nagyon köszönöm Editke!
Mindig öröm, ha olvasol. Szeretettel.Lena
lena1: (11-04-2009 @ 01:16 pm) Kedves István!
Szomorú dolog ezt látni és átérezni, amit ők éreznek. Köszönöm, hogy olvastál. Szeretettel.Lena
Metallica: (11-04-2009 @ 11:26 am) Megérintett minden sorod kedves Léna. Szerencsére az édesanyámnak nem ez a sors jutott, de nagyon sok idős ember van, aki magányosan és kiszolgáltatva éli minden napjait. Én csak reménykedem abban, hogy nem így kell majd élnem öreg napjaimon.
Barátod: István
|
