Sírok anyám, sírdogálok, mint a pergő őszi eső,
mely mélyre szántott arcomra
könnyként rácsorog,
mert ma is ugyanúgy fáj az a szívbevájó tudat,
hogy nem vagy többé nekem, bárhogy lázadok.
Úgy elzokognám minden bánatom,
mi fáradó napokon erőtlenné tesz,
de látod édesanyám, meggyűri az idő
őszhajszállal teli fáradt fejemet.
Ma sírodnál állok és szótlan hallgatok,
csak gondolatban idézem fel égszín szemedet,
simogató szavaid, melyek bearanyozták
a kislány és felnőttkori boldog életet.
Elszállnak a hónapok, s majd elszállnak az évek
de mosolygó vonásaid élénkszínben látom,
s azt a kopottá vált barnapöttyös kendőt is,
melyre rácsókoltam néha minden sóhajtásom.
Most rózsát hoztam neked, drága édesanyám,
egyszerűen fehér, halvány őszirózsát,
mely úgy illatozik fejfád árnyékában,
mint, ha kertedből hajolna
a sziromvégű hajtás…
Hideg az éj édesanyám, dérbe fagy a könnyem,
lábam alatt fekete föld, málló rögei,
melyek úgy karcolják a rideg márványszobrot,
mint a mellette szétszórt kavicsok
törmelékei.
Lassan elköszönök, de oly nehéz a léptem,
valami visszahúz a sírhalmod felé,
talán egy hulló szirom, mit felkapva dobál
a jeges pillantású téli éji szél.
Összefacsarodott bennem a szív, ez a puhány,
darabokra hullt minden álmodás,
mert nem kívánhatok többé boldog névnapot,
annak, aki itt hagyta földi otthonát.