Ma frissen hullott hó lepi el a világ összes bűnét.
S gyermekmosolyt rejtenek a szálló hópihécskék.
A felcsillanó jégkristályok fényt lebegő tündérei,
Mesével csitítják a könnyes szemek pilleremegését.
Ma a szeretet villanó lánggal gyújt tűzszikrát az égen
És puha fénnyel ringat el minden nyomorban élt testet,
Kiknek fájdalmas jajszavukra csak Isten nyújt vigaszt,
Mikor angyalcsókkal szárítja fel a harmatszínű cseppet.
Ma ölelő karok csendjében szól a bűvös lélekharang,
És felcsendülő dallamára gyorsabban ver szívünk,
Mitől igazkinccsé válnak majd azok a hátrahagyott napok,
Melynek minden múló percében égi pompát nyerünk.
Ma rég nem látott arcokat idéz fel sok pattogó fahasáb
És rég bezárult faajtókon mozdul a rozsdás vaskilincs,
Mert ahol szeretet melengeti a csillagéjszakákat
Ott a legszegényebb viskóban is gyémánt lesz a nincs.
Ma simogató kezek puha érintésétől szunnyad el az este
S elhamvadó lélekparazsak kapnak forró öröklángot,
Mert ma mindennél szebben világlik az-az éber öntudat,
Mely pár órára, kacagásra sarkallja ezt a szenvedő világot.