Már nem integetsz anyám, mikor elbúcsúzom tőled
Fátyolos szemedben sem látom többé a magányod.
Nem nyitod ki előttem azt a lécből készült fakaput,
Ahol szabad utat nyerhettek a szétfoszló szíválmok.

Nem látlak hajlongani a kert tavaszi virágai között.
Az almafák lédús terméseit már nem nekem szeded.
Nem simul lábamhoz- öledben szundikáló kiscicád,
Mikor aggódó csókokkal borítom köszvényes kezed.

Már nem ülsz mellém, ha látod, kicsordult könnyeim.
S nem kérdezed, mitől zokog agyongyötört lelkem.
Nem vársz rám az ünnepnappá szépült vasárnapokon,
Melyeknek a veled töltött perceiben ajándék lehettem.

Már nem hajlik meg lábam alatt házunk zöld pázsitja.
S a szőlőlugasok vékony hajtásai sem érintik kezem.
Elvittél tőlem mindent anyám, mi az életben kedves volt.
Föld mélybe hullt felnőttkorom nyűg és fájó teher.

Miért mentél el? S miért nem kérdezted meg megyek-e?
Tudtad, hogy ebben a világban sosem leltem helyem.
Mert számomra a rózsák közt is csak éjfekete nyílott,
Melynek szúrt tövisei marják most halálra a szívem.