Fáj itt mélyen, benn a szívben a sorvadó izom.
Lassan ölő méregként hatja át a szenvedés.
Összezúzott idegszálán sincs már nyugalom,
Hisz minden érző rostjába tőrt döf a kétkedés.

Roncsolt végű emlékpercek szanaszét hevernek.
Nem pislákol már bennük élni vágyó tudat.
Ábrándszínű látomás sincs, csak penészes papír,
Mi vérből préselt pillanatból álmodja a tavaszt.

Roppanó csontok hörgése száll a messzeség felé.
Sárban kúszó lábnyomokban rejti el könnyeit.
Nem emel panaszt sem a lélek zsarnoksága ellen,
Egyedül cipeli tövissel telt útján vesztett éveit.

Fájj csak lélek, fájj! Tépd szét a görnyedező testet.
Nincs már abban szikra, csak szürkeszínű pernye,
Mit lassan szálló porként fúj el a hajba tépett szél,
S csak marcangoló gondolatok maradnak helyette.