A nap már, éjbe hajlik.
Lángoló korongján
bíborfelhő pára,
mely, halványult színeket fest,
a végtelenül messzi ég
azúr-kék aljára.
Kutató tekintetem most
anyám arcát látja,
ahogy könnyét visszafojtva
magányútját járja,
és nem leli helyét,
sehogy sem leli,
a végtelenné olvadó
parázs-éjszakákba.
Szíve helyén a fájdalom
keserédes álma,
mely akkor sebzi lelkét,
legesleginkább,
mikor hazavágyna
virágos kertű, régi otthonába.
Ne sírj Anyám drága!
Ez a sorsunk átka.
Hazátlan lelkeknek
nincsen palotája,
csak a csillagos égbolt
mely, könnyet hint
reája