Már oly megszokott dolog lett,
hogy valakit temetünk,
mert mindennap elmegy tőlünk valaki,
akit magunkhoz öleltünk,
akinek szavaiból merítettünk erőt,
hangjából életet,
kinek, ha kezét fogtuk tudtuk
a rossz is, csak jó lehet.
Tudom nincs halhatatlanság,
hisz az nem földi eredet,
sem sírig tartó boldogság,
melyben örök a szeretet,
de ha nem tudunk létezni,
csak egymás kezét fogva,
miért veszünk kínhalállal
egymásután sorba,
s miért marad fájó űr az,
kit valaha szerettünk,
aki nélkül semmik vagyunk,
nem élünk és lélegzünk.
Istenem, Istenem, miért engeded,
hogy a rideg halált ne hassa meg
sok könnyázott feszület,
melyeknek sírra hulló fénye,
felragyogja magát az égi messzeségre
és onnan áraszt napcsillogást
a sárgaföld mélyébe