Felnőtt lettem Mama, érző szívű nő,
kinek haja ezüstjében már őszi szél lobog,
de kislánykori pillantása mégis,
ugyanaz a huncut, cinkos, megszokott.
Már nem hordok matrózruhát Mama,
fürtjeim sem omlanak gyermekvállaimra,
nincsen hajas babám és pöttyös gumilabdám,
csak néhány emlék maradt az ifjúkori évekből,
melyek újra és újra visszahajtanak
gyengéd karjaidba.
Már elsírtam az életem, elsírtam én, Mama
könnyeim sincsenek, talán nem is voltak,
a mosolygás titkát is régen elfeledtem,
mint lelkem ifjúságát, mely öregkorba  roskadt,
de egy érzés itt van s az soha el nem múlhat,
mert belezártam bele a bordáim közé,
hogyha veszítek is mindent, ha elveszítek is
az liánként kapaszkodjon a szívgyökér felé,
s míg ez az érzés él, én is elmondhatom
nincs olyan fal, mely romként összedőlne
az alapokon nyugvó szeretet alatt,
hisz a szeretet olyan erő Mama,
mely világokat nyit szét és halálkapukat.
Amíg bennünk él ez érzés s az embertisztelet,
semmi nem lehet, ami valaha is kitéphetné
a kettőnk lelkéből összekovácsolt
bilincsszegeket