Vajon ma hány sarokban nincs feldíszített fenyőfa
és hány helyen nem vár senkit megterített asztal.
Hány megtört lélek bújik el könnyes arcvonással,
hogy fájdalmukat elrejtse a lassan múló nappal.
Hány megtört szív zokog fel gyermeksíró hangon,
s magányosan bezárkózva a hideg falak között,
mennyi gyönge kéz markol ködfoszlányos múltba,
mert éhnyomoruk elsiklik a magas égbolt fölött.
Hány éjszakán forgolódnak a kemény földön ülve,
várva egy simogató szóra, vagy talán egy mosolyra,
mely néhány percre feledtetné velük azt a tudatot,
hogy légben szállt álmaiknak nem magány az ostora.
Vajon hány gyermekarc nézi távolról a kirakatokat,
megcsillanó tekintettel, hogy talán egyszer övé lehet,
az a soha meg nem valósult reménytelen ajándék,
melynek nem más a neve, mint szeretet- szeretet.
Mennyi árva vár babára a rombolt házak tövén,
hol csak néhány elkószáló vándorsólyom repül,
s mennyi homályos szemet takar el a néma éji hold,
mikor fényontó útja során csak könnyel szembesül.
Lesz- e még valaha kis viskókban is kacagó boldogság,
ott is, hol fekete hollók károgják az örök téli jeget,
s lesz- e még valós öröm minden szegény kisszobában,
hol meleg nélkül dideregnek a megdermedt emberek.
Szól- e még szép dallam, ha már elmúltak az ünnepek
és újra szürkeszínűek lesznek azok a zord hétköznapok.
Valóság lesz-e itt a földön is, mindaz a régen várt jóság,
mit csak a szivárványfelhőkben ismernek az égi angyalok

http://www.youtube.com/watch?v=HjPpvBkSyDQ