Ligeti Éva

Utolsó órákban


falnak támasztja magát néma csend
meredten tekint veszteglő idő
átizzadt ingét fogja pár patent
halk pihegése, már-már őrjítő

a kezét nézem, míg ágyán ülök
görcsösen mozdul, mintha intene,
úgy, mint mikor én hajat fésülök
de, jaj, elveszett már itt mindene

kihullott haja helyén fehérség
mint az elpusztult erdő csonkjai
virít a kétség, veszett reménység
széthulló élet hitvány roncsai

borosták közé mély gödör fészkel
gyötrő fájdalom ráncokat karcol
fojtott sóhajban érkező vészjel
hörgő tüdeje egyre csak harcol

kendő homlokán, még kissé nedves
kegyetlen meleg is fojtogatja
nem szól már semmit, oly engedelmes
égő gyertyáit így oltogatja

álom határán szájtátva liheg,
kínját viseli, nem jajgat, nem sír
bágyadtan rám néz, kék szeme hideg
lapaj pillantás sok mindent elbír

- megismersz engem? - hosszasan bámul
emlék közt keres, rám mégsem talál
kóbor feledés közönye ráhull
közelben vár rá megváltó halál


2009-08-23

Rám terülő gyász

Néma hallgatásba burkolódzik a csend,
csupaszra vetkőztet a rám terülő gyász,
viasz-fakó testtel fekszik még odabent
a bátyám
- már halott -
rám többé nem vigyáz.



2009-08-25