Csokorba kötve

Szemed lehunytad,de mögötte bogara izzik,
árnyék és fény testeden járva ölelkezik,
zuhanva ránt magával veled az éj démona,
szerelmes suttogással visz le a pokolra.
Ott,- hol perzsel a vágy ellene hiába küzdenénk,
robogva fut agyunkból ölünkbe versenyt a vér,
szívünk hevesebben ver,- megfeszülünk, mint az íj,
életünk adnánk érte, hogy hosszú legyen ez az út,
párában,- gőzölgő testtel talál ránk a hajnali fény.

Mozdulsz, s ajkad csókra nyújtod felém,
imádlak suttogod,- szeress, ne hagyj itt még.
Régóta vágyom már gyengéd ölelésed kedves,
tudd, hogy mindenkinél jobban szeretlek.
Utam nélküled már járni nem tudom,
szeress örökké s ne csak e forró hajnalon.

Gyere hajtsd fejed vállamra simulj hozzám,
ölelj még, a hajnal fénye megbújik nálad.
Nap így aranyozza a gyönyör gyöngyét rajtad,
gyere szítsd tüzem újabb szilaj harcra,
vagy halk sóhajjal kövess a meggyújtott máglyára,
izzon a levegő forrjon, mint a tüzes katlan.
Ringj, mint a haragos tó vizén viharban a bárka,
áldozz velem a szerelem oltárán ne gondolj másra,
gyémánt ragyogása vagy, s szívemnek örök párja.

Szeged
2010.03.26.