Lélektánc

Tépjem ki szívem, hogy megértsd mint fáj,
átkot mért rá az idő gyógyulni sem engedett,
- vagy benn hallgatod mily sebesen kalapál?

Nehéz vasat s csörgő rabláncot font köré,
száz közül egynek képét rejti földi titok,
kiért kész elkárhozni és tűrni a kirótt átkot,

Mosoly csatát vívni miközben a lélek dúl,
a sárba tiport selyem szirmot felemelni,
békét mímelni mikor a harc már elfajult,

Hínár folytja a mélységbe rejtett vágyakat,
tüzes szekerén száguld tova a boldogság,
megfoghatatlanná lesz vágtájában, fénye odavan,

Még nem volt ily bánattal terhes zord világ,
minden szentebb lett, mint az igaz becsület,
csak a gőg s a pénz hajtja a gátlástalan embert,

Nyögve csörgeti láncát a nép, de táplálja a tüzet,
nem oltja hevét a szó, párbajra hív a nemzet,
ott, már a távolban égő fátylában dereng a becsület,

Eddig meglapult, mert róka járta dézsmálva a határt,
féltve őrizte azt a keveset mit meghagyott az úr,
most hangját szélbe ereszté' s hallatja magát,

Féktelen buta kapzsiság megássa saját sírgödrét,
kitörli szeméből a sok kisemmizett a könnyét,
s meggyújtja fáklyáját és rendezi saját jövőjét.


Szeged,2011.08.21.