Az apóka ( az év utolsó napjára)


Görnyedt háttal erdő sötét mélyén él,
ahova csak ritkán, elvétve téved a fény,
éldegél gallyakból tákolt kunyhójában,
egy fehér szakállú remete, az erdő apókája

Valaha nagyvárosban élt boldog volt
szép asszonyok körül sündörgött, udvarolt
árult hol porszívót , hol varrógépet, csecse-becsét
nem állt messze tőle, olykor a biztosításkötés ,

S amikor a gőzösön kalauzként szolgált,
és a kupé mélyén az utas szundikált,
udvariasan beköszönt, szép asszonynak kacsintott
” lyukaszthatok Kegyednek is Hölgyem”,
és hozzá hamiskásan mosolygott,

Volt ő hajós, bár úszni sosem tudott
vagy mi másért tartottak mentőcsónakot,
elbocsátották szegényt, mert rövidet látott
s az árbockosárból, földet későn kiáltott,

Mikor postásként szolgált a falu hőse volt,
gyorsabban szalad az agárnál is táskájával,
ha nyomába a falu összes kutyája loholt,
levelet ezért ritkán , vagy elvétve hozott,

Mikor elcsapták, mert a kutyák is leelőzték,
és több volt a reklamáció, mint a levél,
megfáradva , reszkető inakkal elbandukolt
így lett az erdő mélyén fehérszakállú apó,

Most a fák közt csillogó kék tó partján,
a farönkön ózsdi írógépén pötyögteti betűit,
rímeit a tó virágain ülő békák dalából meríti,
s fáradt pillantásokkal a napnyugtát követi.


A Remete-net-clubból :)))