Úgy állsz meg ott a békés sziklafalban
mint ki szánt-szándékkal húzta fel magát,
s most ereje fogytán, pihegve, halkan
dúdolja magányos mászók dallamát,

és pőre kézzel karmolsz kapaszkodót
vigyázva, könnyed, légiesnek látsszék...
úgy minden önző kínod hiába volt
ha más is látja, minden perc ajándék.

Enged a kő kitartó ujjaidnak,
a szikla porlik makacs erőd alatt,
a nap táplál, hiszen csak önmagad vagy,
és eső oltja égető szomjadat.

Kaland volt? A lét véletlen kalandja
sodort a falra foganni kész magot,
s most zuhanni félsz, mint aki feladja?
Hát kapaszkodjunk. Én melletted vagyok.

...minden harmatcsepp újabb napra éleszt.
Nem értem én ezt...