Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested... ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.