Botjára támaszkodva áll a dél,
nézi ahogy a friss rügyek között
vidám tavaszt hirdetve jár a szél,
s gondolkodik milyen lesz május öt?

Majd szerda, éppen Györgyi napja lesz,
tizenhárom nap múlik addig el,
sóhajt (a szél), bizony, hát így van ez...
Tulajdonképpen nem is érdekel.

Most áprilist feszít föléd az ég,
apró felhőkkel játszik fenn a nap,
nyarat idéző kék a messzeség,
és zöld a Föld a kéklő ég alatt,

minden csodát, amit csak itt lehet
megkaphatnál, tiéd a végtelen,
jól érzi ezt tavaszt verő szíved...
de visszahúz a józan értelem.

Egy jó ebéd, kényelmes pár cipő,
nem műanyag, jó lenne tiszta bőr,
mert menni kell, tudod a pénz – idő,
s ne halj bele, ha jön az ellenőr,

ne félj attól, a postás mit hozott,
(jó fej egyébként őt is kedveled),
sárgán virágzó kertjét átkozod,
nem mást idéz, csak sárga csekkeket,

fizess, vegyél, ne add fel elveid,
próbálj magadnak élni egy napot...
tudod, de fáj, nemléted gondjait
veri szíved... és csak ezt hallgatod...

Botjára támaszkodva áll a dél,
sóhajt (a szél), úgy ballag lassan el,
csak szánni tud esendőségedér’,
szánni, ahogy a lelked térdepel.