Úgy töltöd meg csöndben és észrevétlen
az életem, hogy el kell most meséljem,
mitől más minden, ha itt vagy, itt, közel.
Nem tudom még, hogy honnan kezdjem el...

Vasárnap van, és úgy érzem, bármi jó,
ahogy zenével ébreszt a rádió,
az ágyra gyűrve árva paplanod
lehel felém még egy pajkos illatot.,
a konyhaszekrény mágnes-zárja kattan...
itt vagy, és ott is, Te, megfoghatatlan.

Nyújtózom egyet, itt hagyom az álmom
a kócos fénytől kesze-kusza ágyon,
a reggel bennem épp csak sertepertél,
de Te már a konyhában felsepertél,
kávéillat csal, megcsörren egy csésze
és a kiskanál, szertartásunk része,

jövök. A kő őrzi nedves talpadat,
lábnyomod, hogy biztos megtaláljalak,
a háttámláról egy virgonc sapkabojt
a minket váró székpárnára folyt,
zenében oldott fény remeg a szőnyeg
szálai közt, és aranysárgán, Tőled,

csak lassan, legyen most végtelen a perc
amíg összeérünk, jóreggelt-ölelsz,
s magamba szívom e csöndes végtelent.
Ha itt vagy mellettem, az mindent jelent.