Ezüst hajó hozta az új királyt.
A kínnak vége! ujjongott a nép,
ezer dobos a hírrel körbejárt
kiáltani az új Felség hitét,
és folyt a tánc, mulatság öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Száz szózatot vitt szerteszét a szél
hogy Kánaán jön el, és jobb jelen,
a nagyvilág is majd arról beszél
hogy lett ezerszer szebb itt hirtelen,
és folyt a tánc vak hittel, öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Új zászló lengett fenn a vár fokán,
szemét, mi volt, most új törvényeket!
Ki nem ropja, hadd lógjon! Fenn a fán!
Nincs más határunk, csak a képzelet,
és folyt a tánc dobogva, öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Szekér jött, zenés-szalagdíszesen,
a Felség szólt, kell egy kis áldozat
hogy szép jövőnk elérhető legyen,
a pénzed kell, s hagyom a házadat...
Lassult a tánc, még mindig öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Üres kamrákban port szitál a csend,
a síp, a dob régen elhallgatott,
bújik a szó, retteg, hogy mit jelent,
kinél bókolnak sokszínű gazdagok
a régi tánc folyik még öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam. 

Alám a fagy, hátamba húr hasít,
fölöttem tizenkét vak csillag forog,
a szél szemembe könnyet hogyha csíp,
alig látom, hogy a tegnap-táncosok
maguk elé meredve, kábulatban
már látják őt. Tudtam, nem én mutattam…