Anyu...
most így a csendnek, magamban mondom el csak
hogy mennyi minden szalad rajtam át
a szóra, anyu...  gátját kitörve felcsap,
szemem nem állja szívem ostromát,

egy kis mosoly kell, hogy átölelj egy percre,
érezd, amit terólad gondolok,
a szónak nincsen képessége, vagy mersze
kimondani, ami itt benn dobog,

mert megmaradtam gyereknek, és bolondnak
látod, anyu, így, ötvenévesen,
nem oszlik bennem, (áldottak, átkozottak?), 
tekinteted beszédes csendje sem.

Épp tegnap volt úgy, hogy körbevett a lelked,
(rózsát vittem, milyen kis semmi az...)
a hazaúton az eső táncot lejtett,
s a táncban nem volt öröm, sem vigasz,

csak folyt és ringott a végtelen időben
az arcomon, csepp cseppel összeért,
tudod, anyu, nagyon hiányzott belőlem
a jóérzés a boldogságodért...

megint a csend... a fény a szemhéjam alatt
arcod formálja, festi újra meg
ahogy eltölt sok kedves emlékpillanat.
Hallod, anyu, a hangom is remeg...