Üzenet


A bennszülött nő belépett a kunyhóba és meghajolt Stella Viator előtt. A kunyhó teljesen különbözött a falu többi építményétől. A bennszülöttek soha nem láttak még olyan anyagot, amiből ez készült. A belseje is olyan dolgokat rejtett mely az itt élők számára ismeretlen volt és fényűzőnek tűnt. A férfi felnézett munkájából és fogadta az üdvözlést.
- Bocsáss meg uram, hogy zavarlak, de megjött a hírnök. - Na végre! Kérlek Gantu, küld be – mondta a bennszülött nőnek, aki büszkén kihúzta magát. Nagy megtiszteltetésnek vette, hogy az idegen tudja a nevét. Gantu fiatal nő volt, és a faluban a legszebb. A vele egykorú lányok már mind találtak férjet maguknak, de ő úgy érezte, hogy a faluban egy sem méltó hozzá.
Az idegen két társával érkezett, és azóta legalább annyiszor telt meg a hold és fogyott el, mint ahány ujj van Gantu kezén és lábán. A faluban először félelemmel fogadták őket, de miután látták, hogy semmi ártó szándék nem vezérli az idegeneket, sőt segíteni akarnak, megnyugodtak. Azt követően pedig, hogy a három idegen arra kérte a falu népét segítsenek nekik, cserébe pedig ajándékkal halmozták el az itt élőket, végkép minden félelem elmúlt a kis falu lakói között. Olyan dolgokat adtak amit azelőtt soha nem láttak. A férfiakat segítették a vadászatban, a nőket föld megművelésben, és sok egyéb munkára volt hasznos tanácsuk, ismeretlen eszközeik.
A hírnök belépet és meghajolt. Mellette Gantu állt, fontosságának teljes tudatában. Az idegen felállt és a hírnök elé siettet, majd jobb kezét előrenyújtotta, hogy a hírnök fogja meg. Az idegenek furcsa szokását a falubeliek is kezdték elsajátítani, így köszöntve egymást találkozáskor.
- Mi hírt hoztál?
- Stella Viator nagy jóúram, Loginquitas nevű társad üzeni, hogy elkészültek.
- Nem küldött semmit? - Kérdezte a hírnököt Stella Viator.
- De, küldött uram - azzal a hírnök egy lapos szögletes tárgyat adott át.
- Köszönöm, elmehetsz. Hírnök meghajolt és távozott a kunyhóból. Gantu miután neki nem mondta az idegen,hogy távozzon, továbbra is a kunyhóban maradt.
Stella Viator a kunyhó hátsó részébe ment és felnyitotta a kis tárgy tetejét, majd egy kerek aranyszínű korongot vett ki belőle. Gantunak az volt az érzése, hogy Stella Viator a napkorongot tartja a kezébe. A teljesen sima csillogó korongot belehelyezte egy Gantu számár ismeretlen dobozba. A bennszülött nő ijedtében nagyot ugrott, hiszen hirtelen megjelent Loginquitas és beszélni kezdett. Gantu nem értette, hogy mit mond, azt meg végkép nem, hogy került hirtelen a kunyhóba. A férfi újra megnyomott valamit a dobozon és Loginquitas amilyen hirtelen megjelent olyan váratlanul el is tűnt. Stella Viator látható elégedettséggel állt fel és csak most vette észre, hogy a nő a kunyhóban van. - Mit csinálsz te még itt?
- Bocsáss meg uram. Azt hittem, hogy szükséges van még a szolgálataimra.
- Rendben! Nekem most el kell mennem, gyere velem, de kérlek, ne ijedj majd meg - azzal egy zsákba mindenféle furcsa dolgot rakott és két szíjjal a hátára csatolta.

Gantu meg volt győződve, hogy a halála felé repülnek. Az idegent követve egy hatalmas tisztásra értek ahol egy óriási valami állt. A férfi felmászott és beleült ebbe a valamibe, majd utasította a nőt, hogy kövesse. A furcsa valami veszedelmes hangot adott ki magából, és Gantu rémületére a levegőbe emelkedett. A furcsa óriásmadár legalább háromszor olyan gyorsan repült mind a leggyorsabb röptű madár. A nő tudta, hogy az idegen két társa és a falu férfijai, hol dolgoznak, azt is tudta, hogy három napig tart oda eljutni, és most rémülten látta, ahogy a szörnymadár amiben ülnek annyi idő alatt odarepül amennyi időbe neki telik eljutni a nagyfolyóhoz. Fentről látta a falubeli férfiakat, mint apró szorgos hangyákat, és az idegen két társát is felismerte. Tágra nyitott szemmel nézte, hogy min dolgoznak. Stella Viator szólt neki, hogy mindent jól nézzen meg és jegyezze meg amit látott, majd a szörnymadár megfordult és megindult visszafelé.
Mikor visszatértek a faluba Gantu remegett az átélt borzalmaktól és arra gondolt, de jó, hogy nem madárnak született. Visszamentek az idegen kunyhójába, és a nőnek pontosan el kellett mondani mit látott. Az idegen láthatóan elégedetten bólogatott, majd a nőhöz fordult.
- Gantu! Szeretném, ha meghallgatnál. Mi nagyon messziről jöttünk. Sajnos balesetet szenvedtünk és soha nem tudunk már hazamenni. Ráadásul a két társam meg is betegedett, ami nem látszik rajtuk, de hamarosan nagy fájdalmak között meg fognak halni, mert nincsen gyógyszerünk. Amit ma láttál azt soha senkinek nem szabad elmondanod.
Az idegen a bennszülött nőhöz lépett és megsimogatta az arcát.
- Te vagy a legszebb lány a faluban, és én szeretném ha velem maradnál, és az asszonyom lennél. Sok gyerekünk születne, akik tudásuk alapján majd kiváltságosok lesznek. Ők lehetnek majd a néped vezetői, vagy, ahogy minálunk hívják őket az Inkák.

***

Élesen megcsörrent a telefon. A professzor mérgesen vette fel a kagylót és álmosan belehallózott.
- Professzor úr? - hallotta az asszisztense izgatott hangját.
- Most azonnal ide kell repülnie.
- Megörült? Egy hete sincs, hogy hazajöttem és akkor még semmi eredményre nem jutottunk, most meg azt akarja, menjek vissza?
- Igen! Úgy tűnik, meg van a megoldás a rejtélyre - majd az asszisztens hosszas magyarázkodásba kezdett. A professzor hallgatta és tudta, hogy már holnap úton lesz. Egész eddigi életét a rejtély megfejtésére tette fel, és lehet, hogy most sikerül megtalálni a megoldást?

A kis kétmotoros repülő megkerülte a hegyet és az utasok elé tárult a fennsík. Ahogy átrepültek a fennsík felett a professzor nem győzött betelni a látvánnyal.
- Meg van! - ujjongott.
- Jó, de mi van meg? - kérdezte az asszisztens. Mert én is látom, amit eddig nem láthattunk a földről, de most se tudom, mi ez.
- Menjünk haza, és ott elmondom.

A sajtóértekezleten tolongtak a tudósok és az újságírók. A professzor az emelvényre lépett és megköszörülte torkát. - Hölgyeim és uraim! Úgy tűnik sikerült rájönni a Nasca fennsík rejtélyére. Nem kellett más hozzá csak repülőre ülni.
- Professzor úr, árulja el, mit tudtak meg a rejtély megfejtésével? - kiabált közbe egy újságíró.
- Szándékosan nem azt mondtam, hogy megfejtettük a titkot. Csupán rájöttünk, hogy mi van a fennsíkon. Valaki, vagy valakik a múltból üzentek. Akik az üzenetet küldték igen fejlett műszaki tudással rendelkeztek. Feltételezhetően, fejlettebbel, mint mi - a teremben hangos morajlás futott végig.
- Mire alapozza a kijelentést? - kérdezte egy másik zsurnaliszta.
- A fennsíkon lévő eddig értelmezhetetlen jelek valójában ábrák, amik óriás képeké álltak össze, amikor repülőgéppel átrepültünk a fennsík felett. Az, hogy mit tartalmaznak, még lehet, nagyon sokáig nem tudjuk megfejteni. Akik a fennsíkon hagyták a jeleket, azoknak ismerniük kellett a repülés tudományát - a terem ismét felmorajlott. A professzor felemelte kezét, csendet kérve.
- Feltételezhető, hogy aki üzenetet küldte, azt akarta, hogy csak vele közel azonos műszaki fejletségen álló kultúra tudja megfejteni.

Budapest, 2009. február 15.