" Ha az isten tudta volna, mi lesz majd az ára",
én magam másztam volna fel arra az almafára.
És egyedül szedtem volna le sok kosárral, doszttal,
Remarque után szabadon, tele lennék finom Calvadosszal.

Amikor még egyedüliként, én voltam az Ember,
nem hajtott keresztül rajtam senki, csak az úthenger.
Nem voltam én magányos, buliba jártam sokat,
és kinevettem a szerelmet egymásnak valló csimpánzokat.

De, az Isten másképp gondolta a világnak dolgát,
és mint jó sebész,  kivett belőlem egy darad oldalbordát.
Nézte, nézte egy darabig azt a jó nagy csontot,
s odasúgta nekem azt, hogy kapsz egy darab koncot.

Kértem én a jó Uramat, nem kell nekem Ámor,
elég lesz a jó "pálenka", és elér a mámor.
Mondtam neki, egyedül is én vagyok az ember,
ha meg kedvem úszni támad, ott a szőlő tenger.

De az Uram hajthatatlan, tudja az Ő dolgát,
és esztergált a csontomból egy nőnek hívott Évát.
Megformázta, polírozta, dolgozott vele sokat,
majd, ki jól végezte dolgát, hagyta rám a sokkokat.

Ott van néki csábos szája, csókja, mint akár a méz,
de azonnal el kezd járni szája, ha véletlenül kocsma felé mész.
Két melle oly hívogató, akár egy földi álom,
de ha fáj a feje esténként, egyedül sírok a párnámon.

Ölének a lüktetése, mint egy robbanó vulkán,
amikor meg nekem nem megy, mint egy éhes, vad oroszlán.
A popsiját riszálgatja, mert az van neki, csinos,
igaz, jobban is bejön nekem, mint a szomszédos kantinos.

Itt vagyok én, megáldva ezzel az Isteni csajjal,
rámhagyta az Uram őtet, tetézve vétkem ezzel a nagy ricsajjal.
Próbálok én rendre szabadulni a jó Hudinihez híven,
de tudj Isten, mégis visszahúz hozzá a szerelmes szívem.