amikor fekszünk majd az ágyon,
egymással szemben,
szemünk a szemünkbe tekint.
elhallgat a bent, és megszűnik a kint.
a valóság is megpihen.
leveszi fáradt köntösét.
a gondolatok lustán szunyókálnak,
és a pillanat szárnyán
suhannak szerteszét.
semmi sem hallik.
az Idő is távozott.
maga után csak néhány
néma kvarcórát hagyott.

és ebben az állapotban,
hol süket a táj,
a csend álmát
két dobbanás töri át.
először csak halkan,
mint tétova útkeresők.
kik nem tudják, hogy merre mennek,
és valójában honnan is jöttek ők?
azután a dobbanások erősödnek.
felédred álmából a csend.
nyújtózik egy nagyot, s mondja:
. de rég  is láttam már ilyent!
és most már dobban, és dobban.
a gondolat keményen dolgozik.
az elme vetítővászonán képek sorakoznak,
és tülekednek, nem is picit.
megmozdulnak az izmok.
a vér gyorsabban jár.
a szív, mely eddig csak henyélt,
mint egy gőzmozdony, úgy kalapál.
a pórusok kitágulnak.
izzad a só.
egymásba fonódnak  a testek,
s kiáltják, nekünk így jó!
pörög itt az ágy is.
táncot jár a világ!
szenvedélytől duzzadt mellek,
kéjre éhes virág.
merednek büszkén a vágyak.
szemükkel látják a célt.
haladni egyre csak beljebb, és beljebb,
tudni, hogy mit és miért.
robban hát itt most minden.
akár az Ősrobbanás.
szétomolnak ősi gátak
ordítják! kell még folytatás!

amikor fekszünk majd az ágyon,
egymással szemben,
szemünk a szemünkbe tekint.
mosolyog a bent, és simogat a kint.