keresztünk, mely alatt vállunk úgy görnyed,
a sors furcsa fintora folytán közös.
hullajtunk időnként fájdalmas könnyet
rács mögé zárt vágyak versei között.
tudjuk, mit kapni szeretnénk, másnak jár.
lelkünkben épülnek bánatos dalok,
de másnapra leomlik ez a fura vár,
s maradnak az ég felé nyúló karok.
segítséget így hát föntről remélünk,
mint egy utolsó, egyetlen menedék.
magányunkban halkan imát beszélünk,
remélve, meghallja azt a magas ég.

kaparjuk inkább a ránk hullott falat!
előbb kerül a szánkba ízes falat.