:
A nagy folyó, mint egy kifakult gobelin,
századok óta függve egyazon falon,
nyers színét lazúrosra szítta már a nap,
besütve reggelente a gót ablakon.
Bár az ezüstszálak sokasága őrzi még
a hajdani víz csillámló felszínét,
a sötétlő olív már szürkészöldre váltott,
s ki tudja, milyen volt régen ez a kék...
Vagy csak káprázó képzeletem
villantja fel az ősi palotát?
Nincs is fal, melyen szálakból szőtt
puha gobelin őrizné a hullámzó Dunát?
Akkor honnan tűnnek elő e gyönyörű színek,
míly mélységből törnek fel sóvárgó dallamok?
Tűnődő arcom a tavaszi fénybe tárva
itt ülök-e még, vagy már odaát vagyok?
(86 szó a szövegben) (1002 olvasás)
piroman: (03-25-2009 @ 03:16 pm)
Jó volt, Tesó, az az adag miszticizmus, amit beleszőttél a végén, az külön megemelte a verset!
Eroica: (03-25-2009 @ 08:06 pm)
De szép merengés!
alamina: (03-26-2009 @ 04:32 pm)
Nagyon tetszik. Különösen a vége.
