hideg kék az ég
szívfájdítón gyönyörű
eltűnt róla gyorsan
az a nyári derű
a fények élesek
mint a kések
az árnyékukban
megbújó szenvedések
mint pangó vizek
a zöldár után
mikor iszapot böffen
a holtág délután
úgy hullámzanak
és nem hallik más
csak néha egy-egy
tétova locsanás 

az agyban valami kattan
de mint a gázbuborék
oly gyorsan elpattan
mikor eléri a tudat felszínét
a hamvába holt gondolat
az ember végül feladja
önnön énképét és létét
keresi végső menedékét
nézi a kék eget
és a higanytól döglődő halat
mialatt lassan a  magányból
szürkeségből és homályból
épít maga köré jó magas falat