az alvó megriad
bár már egy ideje
álmában is megfeszül
minden idege
az ócska gyöngysornak
egyszercsak elpattan
régóta elvásott zsinege 

a sok gyöngy
mind elszabadul
kemény kőpadlóra
záporoznak
némelyik pattog még
míg párja már gurul.

zúdul a zápor
veri az ablakot
pengenek cseppjei
és mint bús fagott
fúj dallamot a szél 
az alvó megfordul
nyugtalanul
arca verítékes
álmában beszél
de csak kótyagos
motyogása  hallik
aztán az is párnába fúl

kint még jobban rázendít
a zápor és csak veri
veri vadul
a könnyektől homályos
bánatos ablakot
és már tudom
felébredvén végre
hogy bennem szól
az a bús fagott.