Itt a halványzöld félhomályban
a páfrányok alatt sok gombalány van,
tán várják a gomba-herceget…
Akolmelegen nyirkos minden
az átázott gyufa kabátzsebemben
meg se gyulladt, csak sercegett;
aztán méla füstöt eregetve
lelke felszállt a fellegekbe.
Csak nézek utána tétován,
ez volt az utolsó szál gyufám
s lám nélkülem is mennybe ment.
A lucfenyő gyantája összekent.
Most egyszerre vagyok ragacsos
és arcom is sártól maszatos.

Igy jár itt minden behatoló,
ki nem egészen idevaló,
csak afféle keyboard-koptató
szegény legény…
de én nem leszek népemet oktató,
meg nem örökít utcanév, regény…
hisz nem vagyok csak kiránduló,
csak az erdőbe belebóduló
jöttment jövevény,
ki most a gombák kalapját csodálja,
s lenne szívesen Herceg a gombabálba.

Míg ezt dúdolgattam, az idő elhaladt.
Elmúltam én is; de versemben megmaradt
az elsercent gyufaszál, a múló pillanat,
az elröppenő;

a gyanta, a nyakamba csöppenő,
a sok gomba az üdezöld páfrányok alatt
és a pókhálóba font vergődő idő.