Nem tudok nyugodni sokszor,
ha egy régi emlék megkísért…
Hosszas könyörgésre
(meg némi baksisért)
de beengedett  ide a portás végre,
míg pénzemen elbotorkált
egy folyékony ebédre.

Itt vagyok az átriumban.
Akkor tanultam tőle ezt a szót;
áhítattal figyeltem Évát,
a szemüveges építész hallgatót,
míg ültünk, beszélgettünk,
ő arcát az őszi napba tárta
és míg én bután fecsegtem,
ő talán vallomásom várta.
Ó, bár tudtam volna,
hogy mit is mondjak…
ám szám zárta egy dacos lakat,
mert  nem tetszett nekem,
hogy többet tud nálam ő;
még azt is jobban, hogy szeretem…
Hát figyeltük a tóban a halakat,
hogy  keringnek unottan,
és én banális dolgokat
dadogtam sután, izgatottan
a lényeg helyett,
pedig ha felteszem a kérdést,
talán csók lett volna rá a felelet. 

Éva végül magamra hagyott,
várta őt a statika szeminárium,
meg se beszéltünk újabb randevút.
Üres maradt a csendes átrium,
hol a kaukázusi diófáról
sorra  hulltak a termések a tóba…
Ő belezúgott egy fiatal oktatóba,
tán hozzá is ment, ha jól tudom.

Itt lépdelek megint, a kis sétaúton,
taposok rég kihűlt lábnyomokon
a tó körüli  parti homokon.
Dió hullik, puffan a díszburkolaton,
vagy belecsobban az algás vízbe.
Levelek repülnek, keringőzve,
a portás visszajön, kérdőn bámul énrám,
értek belőle, itthagyom régi Évám.
Az idő elszállt, én is elmegyek.
Mögöttem gyűlnek az emlékhelyek.