A kertek végiben kapuk csapódnak
bánatos tehenek bőgnek
a község bikája szomorúan ballag
nyoma sincs a régi gőgnek
nyakamban lóg egy járőrtáska
benne szalonnám, kenyerem
megfújom néha rekedthangú tülköm
és szomorúságom lenyelem.

A hajnali réten köd hömpölyög
most éppen kötésig ér
már felpuhult a csipkebogyó
rég megcsípte a dér
de tüskéivel belém akad
bokra nehezen ereszt
káromkodok s hogy lecsillapodjak
innom kell kortynyi szeszt.

Hűs harmat cseppjei hullanak
elzsírosodott kalapomra
gumicsizmám talpa alatt
szétmállik csokornyi tintagomba.
Sárgult kukoricaszár között
tör utat magának a tehén
kedvetlenül kérődzik rajta
a zörgős csuhé nem sokat ér.

Egy régi, elfeledett nótát
még elénekelek
mielőtt istállóba űznek minket
a hidegen fújó őszi szelek.