:
Hófehér damaszt,
tompán csillanó óezüst,
kés, villa és kanál
az étkező antik asztalán...
és persze nemes porcelán.
Tucatnyi gyertyától
szelidül meleggé a sötét éjszaka,
vendégváró-marasztalóvá válik
a mindig hideg tisztaszoba.
És megjönnek, szép sorban!
Elfoglalják szokott helyüket,
folyik a csevely, találgatás...
a többiekről van-e híradás?
Arcuk örökre változatlan,
rózsás, kitelt, vidám...
Neki bajuk már többé nem lehet.
Én vagyok csak viaszfehér,
beteges, halovány...
képviselem köztük a múló életet.
(48 szó a szövegben) (917 olvasás)
ciroka-maroka: (10-27-2010 @ 04:19 pm)
Úgy látszik, egy idő után mindenkinek lesznek kedvencei :)
Attila61: (10-27-2010 @ 10:26 am)
Kedves trendo! Köszönöm, nagyon jó és az örök kérdés benne... Üdvözlettel Attila!
estelente: (10-27-2010 @ 10:40 am)
A mulandóság örökléte... Embernek való pillanat. Üdv! Estelente
piroman: (10-27-2010 @ 10:53 am)
Oh, erre emlékszem! Remek forditottja az elvárt történetnek! Grat.: piro
Mandula: (10-27-2010 @ 11:02 am)
Lenyűgöző. Gratulálok!
a_leb: (10-28-2010 @ 10:01 am)
Kiváló. a szeánsz itt van, nem csak olvastam, éltem, mert a történet, a szereplők, az őket elválasztó és összekötő szálak, a megteremtett környezet odavitt a történet kellős közepébe. Vitt a versed, köszönöm.
aLéb
pumibu: (10-29-2010 @ 09:54 pm)
Csak ismételni tudnám a_leb véleményét. Mindenesetre köszönöm az élményt amit az írásod keltett!
naiva: (10-29-2010 @ 10:50 pm)
Lehet, túl érzékeny vagyok mostanában, most is majdnem elbőgtem magam:( Zseniális vers!
Anna1955: (10-30-2010 @ 10:18 pm)
Ez a versed is mesteri Gyula... Gratulálok...:)))
