Magát még egyszer összeszedte
az évbe belefáradt későőszi nap,
megúnta, hogy mindig
szemébe van húzva
az a rojtos szélű, piszkosszín kalap;
hát most hetykén félrelökte
és sütni kezdett betyár indulattal,
és mi körülnéztünk a szikes pusztán
őszinte, gyermeki ámulattal. 

A tópartot övező sovány földeken,
hol évszámra semmi nem terem
minek örülhetne a szántóvető,
most kivirult a szépség,
mint holtak napján a hegyi temető;
csakhogy ez a térség
itt élettel  teli, nem mélabúval,
mit errefelé magukból árasztanak
a sárba süppedt tanyák és a falvak;
vándorútjukon, végre, valahára
ideértek, megjöttek a darvak!

Barátom a rozoga stégen
álldogál látszólag tétlenül,
de én már tudom, hogy ilyenkor
számol magában rendületlenül;
fürkész szeme földön, égen
követi  kedves madarát,
agyába rögzítve az élet
sok rezdülésnyi mozzanatát;
vonulási dátumok, pusztulás,
és örömteli szaporulat
emlékezetében a jövő évig
mindez mind megmarad. 

Ám ráeszmél, hogy vendége van,
ki a parton még itt áll…
jó snapsszal kínál, majd rámkacsint:
-Egyél is, ha már ittál, alkalmasint…!
Járőrtáskáját jó szívvel kinyitja
és most körmünk közül
fűszeres kolbászt harapunk,
tétova kezünkkel hébe-korba
a táska alján kenyérért matatunk.  

Lemegy a nap, míg vacsorálunk,
s a bíborvörös alkonyat
a tó felszínén kettőződve
oly különös, varázsos képet ad.
Hamuszürke szélű bíbor felhők
duzzadó hasa meghasad;
özönlik belőle megállás nélkül
sok messziről érkező madárcsapat.
Százával, ezrével jönnek…
a céljuk most ez a tópart, legelő,
a szomszédos kicsiny tanyaházból
boton támaszkodó néni jön elő.
Szemét ernyőzve a lemenő naptól,
könnnyezve nézi az égi csodát…
- Csak megértük, megint, no látod!
Csitítja a csaholó kutyát. 

A darvak a jól ismert házat köszöntik.
Trombitahangon rikoltanak,
varjak kárognak, a békák felbrekegnek;
míg csendben vízbe fullad a novemberi nap.