Felkúszik a falon a salétrom
s a rég bezárt hajdani bolton
a feltört redőny a szélben
csikorog fájón és folyton;
rajta még a „Rögtön jövök!” felirat,
de olajos tócsában hever már,
utolsó emlékként odavetve
a csúffátett öreg Tuto lakat.

A zöld palánkról levedlett a festék.
A kegyetlen Nap lemarta rég
a szánalmas múlt számos üzenetét.
Nem „HÜJE” már a Jocó,
és csak nyomokban látni
a sok „hajrá Fradi”-t
és „mocsok UTE”-t.
Ide már firkálni se érdemes,
hisz kijátszható őrök nélkül,
unalomban telnek itt az esték.

A kerítés mögött
a roncstelep sunyin lapul,
nincs semmi költői benne;
épp csak annyira érdekes
ez a rozsdamarta övezet
mint a megkopott kövezet,
melynek kőkockái közt
a savas eső elszivárog;
de miért ne vehetném
mégis versemhez alapul?

Miért is ne lehetne a téma
pár tonna rozsdás vaslemez,
mely a kerítéshézagokon át
a sivár nyomorral itt szemez?
 
Lekuporodok hát a járdaszélre
és a keringő porfelhőkön át
nézem, ahogy a telep a ferde fénybe
kopott kokottként feltárja ma itt
bánatosan hervadó, hajdan buja bájait.

Kötöződróttekercsek
kazalszámra,
kibogozhatatlanul,
kuszán keveredve
kiirthatatlan,
kaján kúszónövények
kecses-kegyetlen
karjaival;

hátrébb halomba hányt,
hasztalanul hányódó
hullámlemezek hekatombái;