Most bánat szitál a parkban és
behúzott nyakkal lépdel az ősz;
nedves a rejtett pad,  ahol nyaranta
sok szerelmespár oly boldogan időz…
A sárgult levelek ellepték az ösvényt
és csendben úszkálnak a kis tavon;
belekezdtem egy hosszú őszi versbe,
de abba is hagyom mert dögunalom
lengi be, mint ökörnyál ezt az egészet:
az őszt, a parkot, melyben az enyészet
honol és sírboltok dohos szaga száll
és lépten nyomon eszébe jut
az embernek a halál…

Nem itt kéne ülni, almát harapdálva
vagy e szikkadt májkrémes zsemlét,
melybe bele van kódolva lejárat,
tűnt szavatosság és közelgő nemlét;
holott napillatú selymesbőrű combok
várnak amott túl, hol a dombok
oly igézően gömbölydedek
és boldogan kuncognak, kacagnak
a fűbe döntött lányok, a kis bolondok.