Bugyrába visszagyömöszölve
ócska álmok szétszórt halmazát
távozni készül már az éj.

Fáradt kezét ölébe ejtve
üldögél még kicsit padomon;
szíve lüktetését csendben hallgatom,
hagyom pihenni őt, nem faggatom.

A mélykék sötétségbe már szürke is vegyül,
a lopakodó árnyék sarokba menekül;
de mi csak ülünk itt, két elveszett árva,
a rózsa hajnal megváltását várva.

Avar se zördül a bokrok alján,
nem hallani, mint máskor,
a kis vakond hogy ás…
nyugalom ül a néma kerten,
csak csend és bársony hallgatás.

Nem hoz baglyom se a riadt egerekre
vadászatával szörnyű vészt,
lehuppant rég a kedvenc fenyőágra,
jóllakott félálomban már emészt.

Lassan felkél a hajnali szél,
megbókoltatja a cserjeágakat,
ringatja szelíden a rejtőző fészket,
hagyja még szunnyadni a kismadarat.
Van még egy perc, míg a táncoslábú fények,
csak készülődgetnek tétován,
még nem tudni, hogy melyik merre indul,
hegyek ormán csillan, vagy a vén Dunán.