Zöldes homályban tompa puffanások;
tüskésbőrű gesztenyék hullanak
a szélben, mely ilyenkor feltámad.
Nemsokára felkél már a nap.
Lombok suttognak titkolózva.
Egy vastag ág tiltakozva reccsen.
Az állomás előtt két korai ingázó
vitatkozik a tegnap esti meccsen.
- Késik az öt negyvenes! – mondják.
- Hiába, már a vasút se a régi!
- A futball se, a szesz se… pedig a Bözsi
mostanában olyan drágán méri!
Befut a vonat. Csikorgás, ajtócsapkodások,
majd egy éles fütty után végre újra indul,
a kanyarig csak kényszeredetten,
de a hídon túl már nekibuzdul.
Magamra maradok a nyirkos csendben,
lábam elé gesztenyék hullanak,
gyűrt arcomat a hűs szél elsimítja
és végre tényleg felkél már a nap.

Számban cseresznyeszilva íz,
csobog az élet, mint a tiszta víz
és felettem az ég a régi kék azúr.
Ma nem haragszik rám az Úr.
Lám jut egy szelet lekváros kenyér
és látásom egy mosolyt is megér
a szomszédnak, hiszen rám köszönt,
míg söprögetem a levélözönt.
Fönn hervadt lomb, lehullva már avar,
toboz is hullik, ugyan kit zavar?
Csak ez a derék ne sajogna, fájna…
de van rá gyógyír a Mókus patikába’!
Kiszáradt torkom sörrel megkenem,
ha már nincsen mustáros flekkenem,
de ez a szép nap így is kész ajándék,
az égiekben is jó lehet a szándék,
tán adnak egy varázsos őszt még énnekem,
hogy dúdolhassam együgyű énekem.