Ma éjjel elhívtam a Sátánt zongorázni.
S Ő nagyúri szeszéllyel nálam megjelent.
Bíbor bélésű köpenyét a földre hányta...
ében sétabotja sápadt kezében megpihent.

A zongorafedélre egy homokórát ejtett,
melyben zeneszerzők hamvai peregtek;
s mikor végre a húrokba csapott,
a halott zsenik felizzó agyába láttam ott.

Vadul örvénylett, kavargott köröttünk
sok perzselt szélű kotta és őrült dallamok;
kicsiholt minden hangot hangszeréből,
mit muzsikus valaha alkotott.

Égbe csapott lángok emésztetették végül
a meggyötört fekete zongorát;
s az elpattanó húrok cimbalomként
kísérték a Sátán utolsó dalát.

- Most koncertemnek megadod az árát!
- meredtek rám a perzselő szemek.
S ördögi órájába beleszórta
életem, a marék porszemet.