Csak üszkös hamu az,
ami megmaradt…
ledőltek rég a vert falak,
a hódfarkú cserép
csikorgó töredék
az óvatos csizmatalp alatt...
csak üszkös hamu az,
ami megmaradt.

Kesernyés ízű port szitál a szél.
Tábortűz mellett mesét nem mesél
nagyapó az ócska ködmönében;
sötét az éj már mint az ében,
nem ragyognak kihűlt csillagok. 

Magányos túlélőként itt vagyok
őrizni a semmit ami megmaradt,
hisz a málló, porladt paticsfalak
ezernyi álmot temettek el…

Vágynám látni, amint életre kélnek! 
Legyintek végül, kit érdekel?!
Az éj úgyis sötét mint az ében,
csak cserépdarab,  mit az ember
tűnődve forgathat kezében.

Ajkamra mért jönnek szavak?
A semmiből mi megmarad...
indáznak hosszú mondatok,
pedig tudom rég, a  vers halott,
nem ás újat a bedőlt kút helyett
a hamis tanú, dúlt emlékezet.

Innen már kimúlt minden
mi valaha számított,
emlékeim csak megkopott nyomok,
léptemet holnapra hamu sem borítja.
Számban szitok csikorog és homok

 (a_léb emlékkönyvébe)