Egy romos, salétromos kapualjban
Drog Istennő az éjjel rám talált.
Nem jött magában, kézen húzta
a meghívott halált.
Csillogó szeme óriási volt,
egy vérszínű rubin,
mint ószövetségi szeráf,
csábító kerubin.

Nem kellett volna megidéznem,
ma már jól tudom!
Onnan már nem volt visszaút,
hidd el, kishúgom!
De akkor és ott boldog voltam mégis,
hiszen elűzte felőlem a keselyűk hadát,
a kispolgári tévézombi-létet,
e velőszívó vármpír-hárpiát.

Felkínálta a bájait sorban!
Ezernyi bűnös kéj, perverz élvezet
ösvényén suhantunk kézen fogva,
hittem, hogy az út a mennybe felvezet!
Reméltem, hogy végre megfejtek
minden misztikus talányt,
az út végén majd végre megtalálom
a gyöngyhajú, álomarcú lányt…
A sivár, megunt középszer tovaillan,
ahogy szívódik a drága szer,
és varázsszőnyegként alám feküdve
az ihlet újra az egekbe emel. 

(Elképesztő, ha az ember be van lőve,
mily gyorsan zúdul agyába a rím
a nyersre nyúzott idegpályák mentén;
a halál-hullámvasútján izzik már a sín!
Ám a kín is expresszként vágtat feléd,
a sorok úgy pengenek szívedben,
mint üveggé dermedt koszorúér,
melyben dübörög a vér,
vagy mint az alpesi pályák fölött
a jeges drótkötél. 
De a vénák visszaútja
csak felejtést hoz,
mélyet, mint a lélek kútja…
örök álmot bocsát rád
az álnok Morpheus,
és bár az ember „nagy verset” remél,
nem születik meg soha már
a régóta várt legendás opus.

A vers a szemétben végzi,
mint a költő is maga,
elgyötört szívét tán beborogatja
a tintakék ég, jeges éjszaka
s míg messzire sodorja őt
a rubinszemű kábulatörvény,
hűlt helyén paragrafusokba botlik,
tévelyeg, kábul a törvény)

A romos, salétromos kapualjban
tán rám találsz éjjel, hajnal előtt,
ha kutyádat szarni előbb leviszed,
mielőtt kiérnek a helyszínelők.