vihar közelgett
fenyegető fények cikáztak a sötét égen keresztül kasul,
a mennydörgés még csak távoli mormolás volt valahol
messze – tán nem ér ide, elkerül – reménykedtem, hisz félek,
tán ősi ösztön mi vezérel, míg rettegek, mint a tűztől félő ősemberek,
és mint az állatok a barlangjukba, szeretnék elbújni,  de nem lehet!

fülledt vihar előtti csend…
„csak a Jézuska görgeti a hordókat odafenn”- hallom 
gyerekkoromból a csitító szót, de nem hatott rám akkor sem,
befogtam fülem, szemhéjam összepréseltem görcsösen,
s bár a meleg dunyhát fejem búbjáig húztam, óvón átölelt:
erősebb volt nálam a félelem.

és itt a vihar…
elsöpri a néhány napnyi májusi nyarat… ez most olyan vihar,
melynek szele felkapja az álmokat – hová viszi? – nem tudom,
nem futok utánuk, mert félek… inkább befogom megint fülem,
és csak nézem, hogy szállnak a megkergült  légben
össze-vissza, érthetetlen, elérhetetlen messzeségben…

jég és eső…
kavicsként veri az ablakot, mint kővé vált szívemről
levált darabok sértik fel arcomon az álarcot, melyet viselek
hogy ne tudd, ne lásd mennyire szenvedek… fáj ez a vihar,
mely most tombol a ház körül és bennem, szívemben
legbelül, tisztít és mindent… mindent! elsöpör…

semmi nem marad utána…
semmi… feledni akarok, hagyom mindent vigyen!
emlékek  szállnak a fekete égen, mint megfakult fényképek
egy őrült utazásról, mely most örökre véget ér,
viszi a szél hajamból a fonnyadt pipacsot, síkit a kiserdő,
kapaszkodik ezer gyökérrel, de kíméletlen felkapja a forgószél…

távol egy alak…
mosolyog a mezőn, kezében vadvirág, úgy tűnik szilárdan áll,
mint a széles törzsű fák, kapaszkodik, karját kitárja, kezéből
a virágot dörgő orkán cibálja fel a haragos égre, a pirosat, a kéket..
s az alak egyre kisebb…lassan ő is eltűnik a szürkén zuhogó esőben…
ez egy ilyen vihar… elvonulta után csak fekete és fehér marad.

2009. május 26.