Hömpölygő emlékek

Magányos nő sétált a Duna felett átívelő, kivilágított hídon. Görnyedt testtartásán látszott, hogy fázik és szomorú. Elnehezült testtel lépdelt, mint, aki súlyos terhet cipel. Nem sietett sehova, csak imbolygott tétován a szeles októberi estében a néptelen hídon.
Mint aki sehonnan nem jött és sehova nem tart…
A híd közepén megállt, kezét a korlátra tette és lenézett a mélybe. A sötét folyó méltóságteljesen hömpölygött, apró hullámok táncoltak hátán. Orrát megcsapta a víz illata, lelkét megérintette egy emlék…

….kézen fogva álltak ezen a helyen és némán nézték  az alattuk áramló vizet. Nem szóltak, hisz a friss dunai szélben, és a hídon száguldó autók zajában nehezen értették egymás szavát. Langyos nyári este volt. Kihajoltak a korláton. Kivilágított sétahajók úsztak a Dunán, fénylettek, mint a szentjánosbogarak. Éppen a híd alatt siklott el az egyik. Zene szólt, emberek tolongtak a fedélzeten. Ők egymás felé fordították az arcukat, és a férfi megcsókolta… Vaku villant: az alattuk úszó hajón valaki fényképezte alulról a hidat… és közben megörökítette a csókjukat. Nevettek…

A nő visszatért a jelenbe. Érezni vélte a férfi jelenlétét maga mellett: érezte az illatát, a szeretkezés utáni csatakos illatot, érezte karjának melegét, ahogy az övéhez ért a híd korlátjára könyökölve, látta meleg barna szemének fehérjét megvillanni az esti fényben. Az emlék olyan fájón hasított belé, hogy megtántorodott, erősebben kellett kapaszkodnia a korlátba. Tekintetét újra a mélység felé fordította. Egy másodpercre átvillant az agyán, hogy beleveti magát a sötéten hömpölygő folyóba. Elképzelte a zuhanás pillanatát… Tudta másodpercek alatt leérne, de lelki szemei előtt egész más kép jelent meg: hosszan lebeg ég és víz között, lassan hullik alá, mint ősszel egy elárvult, halott levél, vagy mint tavasszal egy hófehér virágszirom a díszbe öltözött cseresznyefáról. Lebegne lefelé boldogan, kifeszített vitorlavászonként, belekapaszkodva a víz felett játszadozó szélbe… Igen: boldog lenne, hisz nemsokára találkozna kedvesével…

A leérkezés pillanata azonban elborzasztotta: a hideg vízé, a fuldoklásos halálé… Megrázta magát, borzongósan. Nem, ő nem öngyilkos típus. Soha nem tudná az életet eldobni magától, még legnehezebb időszakaiban sem jutott eszébe soha, hogy a halálba meneküljön. Gyengéden végigsimította a korlátot, ahol valamikor kedvesével támaszkodva nézték a nyári ég alatt a sötét, kivilágított, zenés sétahajókkal tarkított vizet…

Tovább sétált, a Duna túlsó partja felé. Nézte a fényeket, ahogy remegtek a víz tükrén… Sárga, fehér, színes fények… Gyönyörű ez a város, gyönyörű ez a folyó! Itt sétáltak vele is, kézen fogva, nevetgélve, boldogan. Leért a hídról, a Duna korzón folytatta útját.

Megállt a „Kis királylány” szobra előtt és újra előtörtek az emlékek. A fényképre gondolt, ami ott készült róla.

… Sejtelmesen, boldogan mosolyog, haját arcába fújja a dunai szél. Ő is királylánynak érezte magát akkor. Egy meseszép, rózsaszínű ország, a „szerelem” királynőjének. Az is volt. A férfi odaadó szerelme trónra emelte, a legszebbnek, leggazdagabbnak érezte magát… Mosolyok villantak fel előtte, képek, és mindenhol egy kedves, szerelmes arc: az Ő arca… Sétáltak ráérősen a ragyogó napsütésben, kézen fogva, vagy szorosan ölelkezve, egymás tekintetében elveszve… Minden és mindenki vidámnak, gondtalannak tűnt körülöttük. Vagy csak ők látták annak, a szerelem rózsaszínű szemüvegén keresztül…

Kávé illata csapta meg az orrát a csípős estében. A Duna korzó most csendes volt, csak a kivilágított szállodák, éttermek körül mutatkozott némi élet jele. Már nemcsak az illatát, az ízét is érezni vélte a keserű, forró italnak…

…kinn ültek a muskátlikkal díszített teraszon, piros terítős asztal mellett és kávéztak. Tekintetük pajkosan, vidáman csillogott a csésze pereme fölött. Aztán ő kiment a mosdóba, és mire visszatért kedvese kis csónakot hajtogatott neki a közben kihozott számla papírjából. Ó, mennyire örült neki! Milyen apróság, és ő mégis úgy tette el, mint egy kincset. Pénztárcájába, óvatosan egy eldugott rekeszbe, nehogy megsérüljön. Nézték a kényelmesen csordogáló Dunát, és arról ábrándoztak, egyszer elutaznak egy lakatlan szigetre. Nevetgélve filozofálgattak a civilizáció nélküli élet nyújtotta esetleges nehézségekről, találgatták meddig bírnák… Mennyi álom, mennyi terv, mennyi játék volt ebben a kapcsolatban! Gyermekké tette őket, őszinte, ártatlan, játékos gyermekké, kiszakítva őket a szürke, gondoktól terhes mindennapokból…

Egy pillanatra megadatott neki, hogy újra átélje azt a felhőtlen érzést: eddigi életének legszebb időszakában érzett lebegő boldogságot. Megfeledkezett a hidegről, az őszről, ami kedvese nélkül köszöntött rá. Mindez csak egy pillanatig tartott, majd még nagyobb erővel zuhant rá a fájdalmas valóság.
Megtalálta a keskeny lépcsősort, ahol üldögéltek egy forró nyári napon. Lassan, a sötétben botorkálva leballagott a legalsó fokig. Igen, itt ültek, pontosan itt.

…Hatalmas, felhőtlen nyári ég borult a város fölé, vibrált a levegő a forróságtól, és kettejük között vibrált a vágy… a Duna vizén játékosan csillantak meg a napsugarak, vakította szemüket ezüstös csillogásuk. Lábuknál cserfes kis hullámok nyaldosták a lépcsőt, melyen ők összebújva ültek. Sokáig nézték a folyót. A szél összeborzolta hajukat, hűs permetet szórt rájuk egy-egy nagyobb hullám. Jólesett a hőségben ott ülni. Csak ülni és nézni a nagy vizet, a fölötte vitorlázva repülő sirályokat…

Most sötét volt, csillagtalan ég borult föléje, nyirkos levegő kúszott rövid kabátja alá.  Dideregve hallgatta a hullámok játékát a lépcső alján, és nézte a szemközti part vibráló fényeit. Ujjait a hideg vízbe mártotta.

„Ó, te hatalmas folyó, gyönyörű Dunám, bárcsak el tudnád sodorni a fájdalmamat! Sodord a tengerig, ott elvesznek könnyeim a sós vízben!  Bárcsak át tudnád mosni a lelkemet, tisztára, bánat-mentesre, csak a szépre emlékezőre! Hány szerelmet láttál! Hány csókot, és hány bús emléket viszel széles hátadon hosszú utadra… Vidd az enyémet is, vidd, vidd el messzire!!”

A nőből hirtelen kitört a zokogás… Mióta meghalt a szerelme, nem sírt. Nem tudott. Még befelé sem. Csak hidegséget érzett és életének hiábavalóságát. Most, ahogy felkereste szerelmük helyszíneit három hónappal a tragédia után, átszakadt lelkének gátja. Mint a zabolázhatatlan Duna áradások idején, úgy ömlöttek könnyei, megállíthatatlanul. Semmi nem állhatta útjukat.

„Folyó szeretnék lenni most, csak sodródnék előre megszabott utamon, amerre a part terel… Át hatalmas, kék hegyeken, szirteket kerülgetve, habzó hullámokat vetve, majd síkságon lassulna vágtám. Hömpölyögnék színes városokon át, nem gondolva semmire, csak az utazásra, melynek vége a hatalmas tenger… Ott lelnék hazára, hogy újra cseppé válva a perzselő napsütésben újra kezdjem utam, örök körforgásomat… Folyó szeretnék lenni: bölcs, ki hullámain cipel múltat, jövőt. Mosolyokat és könnyeket gyűjtenék, vinném tajtékozva, vagy csendben sodorva őket, mint egy forgatókönyvet, melyben az élet van megírva…”

Sokáig ült összekuporodva a legalsó lépcsőn. Hangos zokogását messzire repítette a dunai szél. Rábízta fájdalmát, rázúdította lelkének minden kínját a tovaáramló hullámokra.
A hideg térítette magához. Nagyon fázott. Mély sóhajjal felállt, és elindult a híd felé, vissza Budára. Ugyanolyan magányosan, ahogyan érkezett, csak lelke könnyebbült meg, testtartása lett határozottabb.
Az élet megy tovább, és neki járnia kell kiszabott útját.

Könnyeivel együtt bánatát is a méltóságteljes folyóba hullatta, mely feltartozhatatlanul hömpölygött, édes vízében néhány sós cseppet sodorva úti célja, a távoli tenger felé.