Ma este hazáig kísért a frissen nyírt fű illata.
- gyermekkoromat idézte fel bennem - édes pillanat!
S észrevettem: lassan kibontja szirmait az orgona.
- ballagó diák díszes termében búcsúzva bólogat.

Valószínűtlenül kék felettem az áprilisi ég…
- háton heverve törtem gyermek-fejem: vajon meddig ér?
A végtelent még most sem fogja fel a felnőtt értelem:
- mi van a kéken, s égen túl? Mit jelent az, hogy végtelen?

Pitypangot pillantok meg: szelíden bólint az út szélén…
- ejtőernyőnek képzeltem, szállt a széllel a föld felé.
Most átsiklik felette a tekintetem, bár vágyom rá,
hogy mint gyermekként, újra elhiggyek száz és ezer csodát.

Bár tudnék ismét ifjúként hinni, álmodni, játszani!
Képzeletemet korlát nélkül útjára ereszteni!
Szárnyaljon ábrándom, és történjen ezer kaland velem!
Hadd higgyem: milyen jó is lesz nekem, mikor majd nagy leszek!

* * *

Ó balga gyermek, ki felnőni akar!
Azt hiszi akkor aztán mindent szabad!
S ó balga felnőtt, ki múltat visszasír!
Az élet: halálig kalandokra hív!

* * *

Kopog cipőm a megszokott hazafelé-úton.
A járda repedéseit már kívülről tudom.
Múlik az életem, elmaradnak a nagy csodák…
Kicsikkel beérve, új tavasszal lépek tovább.

2010. április 24.