A tóparti pad

Vivi hanyagul a sáros fűbe dobta az iskolatáskáját és feltelepedett a tóparton álló régi pad támlájára. Zsófi egy pillanatig tétovázott, majd felült ő is. A két tini lány nyalókát cuppogtatva csacsogni kezdett. Gyengén sütött a gyérülő lombokon át a szeptemberi nap a fák között megbúvó, félreeső pad támláján kuporgó fiatalokra.
– Megint suli! Hogy én ezt mennyire utálom! Kati néni ma tiszta hülye volt! Első nap feladott egy csomó leckét!
– Én nem bánom hogy újra szeptember van! Így megint együtt lóghatok veled az órák után!
– Na ja…. És tanulhatunk ezerrel, mert anyám nem enged el hétvégén sehova, ha rossz jegyet kapok! Jajj, Zsófi! Meséltem már Norbiról?
Zsófi lebiggyesztette a száját.
– Nem, nem meséltél. Bepasiztál a nyáron?
– Így is lehet mondani! – mosolygott sejtelmesen a szőke, huncut szemű lány – Csak néhányszor találkoztunk, de istenien smárol! Állandóan smároltunk!
– És jó volt?
– Jó-e? Fenomenális! Még a blúzom alá is benyúlt… Basszus, majdnem AZ is megtörtént..
– Az? – nézett rá tágranyílt szemekkel Zsófi.
– Az! Igen, az! De elutazott, ő itt csak nyaraló vendég volt. – Vivi vidáman nyalogatta tovább a nyalókát. – Ma a Petyával szemeztem egész föci órán! És te? Neked semmi nem jött össze a nyáron? – nézett barátnőjére.
– Nem igazán… – nyögte ki a lány. – Tudod, nekem még mindig a Tomi tetszik.
– Jesszus, akkor te még mindig nem csókolóztál!
Zsófi mélyen elpirult. Lehajtotta a fejét.
– Nem. Talán soha nem is fogok… Ki a fene akarna megcsókolni engem?
– Előbb - utóbb te is fogsz! Olyan nincs, hogy valaki soha ne csókolózzon életében!
Hirtelen leugrott a padtámláról.
– Itt az alkalom! Jön a Tomi!
Zsófi, ha lehet, még pirosabb lett, és egész picire szeretett volna összezsugorodni, láthatatlanná válni. Ám barátnője már ráncigálta is a fiút a padjuk felé.
– Tomikám, Zsófi nagy bajban van! Nem érti a ma feladott matek házit. Ugye segítesz neki? Kérlek, kérlek, kérlek! – esdekelt a fiúra emelve ártatlan nagy szemeit. Tomi és Zsófi zavartan nézték egymást, majd Tomi félszegen bólintott.
– Bocsi, nekem mennem kell zongoraórára! Holnap a suliban talizunk! Császtok!
Tomi esetlenül huppant le Zsófi mellé, hosszú lábait nem tudta hova tegye.
– Nálad van a matek füzet? Szívesen segítek. Mit nem értesz? – kérdezte végül kedvesen. Zsófi teljesen össze volt zavarodva. Ez a Vivi teljesen hülye! Hiszen érti a matekot, semmi baja vele, és most idecitálta Tomit! Mi lesz ebből?
– Értem a matekot… – mondta végül csendesen – Vivi összevissza beszélt! Csak azért rángatott téged ide, hogy… mert… Mert én még sosem csókolóztam, és…
Tomi meghökkenve pillantott rá. Nem tudott hirtelen mit kezdeni a lány szavaival. Nézte a tóra hajló fűzfák közt átszűrődő őszi napfényt, a tavon úszkáló vadkacsákat, a felhőtlen kék eget. Régóta tetszett neki Zsófi, buta lenne, ha most kihagyná a helyzetet. De hiszen még ő sem… Soha, senkivel nem csókolózott. Krákogott egyet, frappáns megjegyzésen gondolkodott.
– Ez nem probléma! Abból is korrepetálhatlak!
Zsófi felugrott a padról, de a fiú visszarántotta. „Most vagy soha!” – gondolta és magához szorította a reszkető lányt. Szájuk lassan egymásra talált, testükben a feszültség felengedett, és a sokat látott tóparti pad újabb első csóknak lett a színhelye.

 * * *

Zsófi és Tomi már a tó másik partján sétáltak kéz a kézben, mikor a megüresedett padra egy középkorú, jóképű férfi ült le. Aktatáskáját maga mellé tette és felváltva nézegette az óráját, és a pad felé vezető kis ösvényt. Hamarosan feltűnt egy elegáns nő a fehér murvával felszórt úton. Sietett, és időnként zavartan körbenézett. „Mint egy riadt őzike” – gondolta a férfi miközben ellágyult tekintettel figyelte a nő közeledtét. Felállt.
– Szia drága kincsem! – suttogta, és önkéntelenül át akarta ölelni. A nő ellökte magától.
– Ne bomolj! Megláthatnak! – szemeiben idegesség bujkált, mozdulatai riadtak voltak.
A férfi felsóhajtott.
– Kevés az esély, hogy ekkora városban éppen erre sétál egy ismerősöd, és pont ezt az eldugott padot lesegeti! Nagyon kívánlak kicsim!
A nő halványan elmosolyodott.
– Tudod, hogy én is! Nagyon! De nem szeretem a veszélyes szitukat… Ha a férjem megtudja…
– Nem lesz semmi baj… Ülj mellém, had érezzem a tested melegét… csak egy kicsit!
Leültek egymás mellé, amilyen közel csak tudtak és mertek.
– Muszáj volt találkoznom veled! Nem bírnám ki péntekig! Úgy örülök, hogy eljöttél! Milyen napod volt?
– Szokásos idegbaj az irodában… De amikor eszembe jutottál, mindig mosolyognom kellett!
Szeretnék mindig, minden pillanatot veled tölteni! Nem szeretek hazamenni… nem szeretem a férjem! Csak Téged! Miért nem lehetünk mindig együtt? – a nő hangja keserűen csengett, érezte, hogy a kérdése költői.
A férfi átölelte a vállát, és ő már nem tiltakozott. Sok éve tartott titkos viszonyuk, de még mindig feltámadt bennük a vágy egymás közelségétől. Csillogó tekintetük összefonódott, megszűnt körülöttük a világ: az elsárgult levelek lassan peregtek a csupaszodó fákról, a lemenő nap ezer színben ragyogtatta fel az őszi tájat. Ám ők ebből semmit nem láttak. Kezük egymásra kulcsolódott. A nő már nem bánta, hogy a férfi megcsókolja. Szenvedélyesen viszonozta, már az sem érdekelte, ha valaki meglátná őket.
– Szeretlek! – hajtotta fejét a férfi széles mellkasára.
– Én jobban! – vágta rá a férfi.
– Nem, nem! Én jobban!
Nevettek, majd csend telepedett köréjük. Szavak nélkül élvezték egymás közelségét. A férfi gyengéden simogatta a nő haját. Valahonnan füst szagot hozott a feltámadó enyhe szél. Égetik az avart. A szomorúfűzek a tó felszínét borzolták, finoman hajladoztak a szélben.
A férfi és a nő fázósan még közelebb húzódott egymáshoz.
– Menjünk! Vár ránk a kis szobánk a panzióban! – suttogta a férfi.
A nő bólintott. Nem tudta mit fog majd mondani a férjének, de a sürgető vágy erősebbnek bizonyult félelménél. Elindultak egymás mellett, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hogy aztán pár órára övék legyen a boldogság, és a tudat, hogy bár sorsuk nem engedi, de ők összetartoznak. Örökre.

Az öreg pad árván maradt a lassan leszálló, hűvös őszi alkonyatban.

 * * *

– Józsikám, óvatosan lépjél, olyan egyenetlen ez a murvás út! Vigyázz, nehogy megcsússzon a botod a köveken!
A idős asszony gyengéden fogta férje könyökét, irányította tétova lépteit. Mióta agyvérzése volt, a jobb lábát nagyon húzta, és bizony az emlékezete is akadozott. Nem volt könnyű mostanában az életük, de Irén hálás volt, hogy legalább megmaradt neki a párja.
– Mindjárt ott leszünk! Kicsit lepihenhetsz! – nógatta az öregembert.
Őszi délelőtt volt, a reggeli köd már felszállt, de a fű még harmattól csillogott a tóparton. A nap sugarai melengetőn simogatták a fák között megbúvó kis pad felé lassan lépkedő öregeket.
– Leülnék… – szólalt meg Józsi bácsi
– Megérkeztünk kedvesem! Tedd le a botodat és már le is csücsülhetsz! – csivitelte Irén.
Az öreg nehézkesen ereszkedett le a padra, és úgy nézett körül, mint aki soha nem járt errefelé.
– Hova hoztál Te asszony? És hol van a mi Erzsink?
Az öregasszony testtartása görnyedtté vált.
– Most jövünk tőle Józsim. Erzsikénk már a temetőben pihen. Nem emlékszel? Három éve elvitte a rák… – zsebkendőt vett elő és megtörölte a szemét.
Józsi bácsi nézte a tóparti fűzfákat, arcát elöntötte a mosoly.
– Beszélsz butaságot! – mordult az asszonyra. – Nemrég még itt tologatta a babakocsiját a kis cserfes, mi meg mögötte sétáltunk büszkén…
– Józsim, az már legalább ötven éve volt… Régi szép idők! Minden vasárnap eljöttünk ide mise után, a tópartra. Emlékszel? Ez a pad már akkor is itt állt. Leültünk, és gyönyörködtünk a szöszi kis Erzsikénkben… Játszott a virágokkal, köveket dobált a tóba, kergette a galambokat…– Irén mosolyogva nézett a múltba.
– A kék pöttyös ruhád volt rajtad. – szólt rekedten a férje.
Az öregasszony meglepetten felkapta a fejét.
– Te emlékszel a kék pöttyös ruhámra? Ó, az volt a kedvencem!
– Tudom. Abban voltál Prágában is. – mélázott el az öreg.
Irén megint magába roskadt.
– Mi sosem voltunk Prágában Józsim… – suttogta, inkább csak magának.
Örege már szinte semmire nem emlékszik, időnként vannak csak tiszta gondolatai. Most is csak ül, és kifejezéstelen arccal néz maga elé. Megsimogatta mozdulatlan, eres kezét.
– Sokat ültünk itt Józsim… Mikor udvaroltál, ide jártunk titokban csókolózni. Ezen a padon csókoltál meg először! – kuncogta el magát az öregasszony. – Később a pici lányunkkal jártunk ide. Most megváltozott itt minden, csak a pad a régi… A földes utat felszórták fehér murvával, és nézd, menyi - mennyi virágágyást ültettek! Az a szobor is új! És a környező házakat is felújították. Van itt egy játszótér is, ami a mi időnkben még nem volt…
– Éhes vagyok! – motyogott Józsi bácsi.
Irén felsóhajtott. Szeretett volna még itt üldögélni picit. Emlékezni arra az időre, mikor még mindketten egészségesek és boldogok voltak. Mikor még élt Erzsikéjük… Mikor itt csókolóztak Józsival a padon, fiatalon, szerelmesen.
– Segítek felkelni, induljunk Józsim! Tegnapról maradt még töltött káposzta. Tudod, a kedvenced!
Nehézkesen felsegítette élete párját, és elindultak egymást támogatva a délelőtti gyenge fényben.

Az öreg pad támlájáról könnyként hullt alá egy reggelről ottmaradt harmatcsepp…