Kulcskeresők

Gizi rogyadozó léptekkel, szuszogva ballagott a lépcsőházban, mindkét kezében tele cuccal. Nem örült, hogy a negyediken lakik, különösen mikor vagy tízkilónyi „súlyfelesleggel” rótta a lépcsőket. Megvette a hétvégi szülinapi ebédre a hozzávalókat: húst, krumplit, zöldséget. Az utolsó lépcsőfordulónál megkönnyebbülten pillantotta meg a lakása ajtaját. Már csak néhány lépcsőfok és fenn van… Lihegve állt meg az ajtó előtt, táskáit a földre tette. Retiküljébe nyúlt, hogy elővegye a kulcsot, ám az nem volt a megszokott helyén. Előfordult már vele ilyesmi, így elkezdte feltúrni a két rekeszes kis táskát. A sokadik kutatási kísérlet után ingerülten átnézte a kabátzsebét, majd újra a táskában kezdett matatni. A nyitott gang hideg és huzatos volt, ő pedig fáradt. Alig várta, hogy meleg lakásában pihenhessen egy csésze forró tea társaságában. De a kulcs nem került elő.
– Ó, hogy az a bánatos… – nem fejezte be a mondatot, mély lélegzetet vett és újra elkezdte, szisztematikusan a keresést. Kipakolta szépen lassan a retikül tartalmát: pénztárca, telefon, fésű, rúzs, zsebkendők, régi bolti számlák… De a kulcs sehol. Érezte, hogy kezd elhatalmasodni rajta a tehetetlen düh. Hol a fenében van az, az átkozott kulcs? El nem hagyhatta, a táskája zárva volt. Talán bennfelejtette az irodában, véletlenül kirántotta, és ott van az íróasztalán… Felhívta a főnökét – tudta ő még ilyenkor is benn van – és megkérte, nézzen már körül, nem talál-e egy kulcscsomót. Főnöke még a toalettet is átnézte, de nem lelte meg az áhított tárgyat.
– Hát ezt nem hiszem el! Hol az a nyomorult kulcs? Itt fogok meggebedni a hidegben – motyogta maga elé.
– Szia Gizus! Mi ez a nagy kipakolás az ajtód előtt? – hallotta háta mögött szomszédja csodálkozó hangját.
– Semmi közöd hozzá! – mordult rá a nő köszönés helyett, és elkezdett visszarámolni a táskájába.
– Jól van na, be ne kapj!
– Ne idegesíts még te is András! Nincs meg a nyavalyás kulcsom! Itt fagyoskodom már negyed órája…
– Feltörjem az ajtót? Van spájszerem! – ajánlotta készségesen a férfi.
– Te ehhez az ajtóhoz nem nyúlsz! Még csak az kellene, jól szétbarmolnád! Gondolkodnom kell, gondolkodnom, gondolkodnom…– Gizi a homlokára szorította a tenyerét, és elmerült saját világában.
– Csak jót akartam – dörmögte András.
– Nincs jobb dolgod, mint, hogy engem nyaggass? – ordított Gizi. Idegei kezdték felmondani a szolgálatot.
– Mi ez a hangzavar idekinn? – nyitotta ki másik szomszédja, Katalin az ajtaját. – Mintha kiabáltál volna Gizikém.
– Nem kiabáltam! – mordult a fiatal nőre Gizi.
– De igenis kiabáltál! Velem kiabáltál, aki semmiről nem tehet! Aki segíteni akart neked! – András sértődötten keresni kezdte a saját lakáskulcsát.
– Mi történt? Miért vagy ilyen ideges Gizus?
– Nem vagyok ideges! Érted cicababa? Csak nem találom a kulcsomat! Nem tudok bemenni a saját lakásomba! Hagyjatok békén! Menj, Kati lakkozd tovább a körmeidet, vagy fessd be a hajadat, nagy a lenövésed! Te is menj haza András, nem vagyok én kiállítási tárgy, hogy így bámuljatok! Befelé!
A két szomszéd óvatosan, kissé sértődötten behúzta saját lakásának ajtaját maga után. Gizi ott maradt a hideg gangon. – Talán a konyhaablak! Valahogy be kellene nyomni és bemászni! – villant át az agyán. Az ablak a gangra nézett. Odalépett, nézegette csípőre tett kézzel, félrehajtott fejjel. Nagyon stabilnak tűnt, nemrég rakatott be új nyílászárókat. Elkeseredetten rázogatta a fejét, mikor újra nyílt Katalin ajtaja.
– Hoztam egy forró teát! Vagy inkább kávét szeretnél Gizike?
Gizi, mint aki UFÓ-t lát, úgy nézett csinos szomszédasszonyára. Lassan kitisztultak gondolatai, megenyhült a tekintete.
– Tea! Köszönöm! Bár a saját konyhámban ihatnám! – nyújtotta hidegtől elkékült kezét a csésze után. Mohón kortyolta a meleg italt.
– Gyere be, és gondold át, merre jártál, hol hagyhattad el a kulcsot!
– Én már nem tudok gondolkodni… És egy lépést sem teszek, nem megyek innen sehova! Haza akarok menni!
– Jó, akkor hozom a kabátomat, és én jövök ki, megbeszéljük, mit lehetne tenni…
– Felőlem! Azt csinálsz, amit akarsz!
Katalin nemsokára megjelent meleg bundában, csizmában a gangon.
– No akkor kezdjük! Átnéztél mindent, ami nálad van?
– Át!
– A zsebeidben is megnézted?
– Ott is!
– Belső zsebekben?
– Nincs belső zsebem! És mielőtt megkérdeznéd: a bugyimban még nem néztem!
– Gizi! Ne légy ilyen közönséges! Munkahelyeden nem ránthattad ki?
– Mit gondolsz, nem kérdeztem már rá? Nem, nem hagytam ott!
Katalin elgondolkodva nézte Gizi lakásának zárt ajtaját.
– Szegénykém! – sóhajtotta, majd folytatta a faggatózást.
– Merre jártál a munkaidő után? Látom, nagy bevásárláson voltál.
– Először is nem vagyok a szegénykéd! Másodszor, sokfelé jártam, de ez most szerinted azt jelenti, hogy forduljak vissza és járjam végig az utat visszafelé?
– Neeem, dehogyis! Csak gondolkodj! Hol eshetett ki, hol vetted elő a pénztárcádat… meg ilyesmi…
– Azt hiszed nem gondoltam végig? Nagy, szőrmókos kulcscsomóm van, nem olyan egyszerű csak úgy kirántani, és elég feltűnő, ha valahol kiesik. Észrevették volna, és szólnak. Kizárt, hogy kirántottam!
A két nő dideregve ácsorgott a gangon. Gondolataikba mélyedve bámulták az újonnan beszerelt, fehér bejárati ajtót.
– Gondoltam, mégis csak hozom azt a spájszert! – zökkentette vissza őket a valóságba András.
– Ne merészelj az ajtómhoz közeledni azzal a vacakkal! – Gizi fenyegetően villantotta a férfira a szemét, és az ajtó elé állt. – Csak a testemen át!
– Én benne vagyok! – vigyorgott András. 
A nő szemei villámokat szórtak. Tanácstalan volt és elkeseredett, a sírás környékezte.
– Még jó, hogy hideg van, így nem romlik meg a csirkemell. Meg a máj sem, amit vettem – hüppögte.
– Na végre a pozitív oldalát is látod az eseményeknek!
– Legfeljebb nálunk alszol, és holnap megkeresed a kulcsodat. De az is megoldás, hogy hívsz egy lakatost, ő kinyitja neked percek alatt!
Gizi könnyes szemekkel meredt maga elé.
– A vadonatúj ajtómat szétszedné… Én azt nem bírnám ki!
– Dehogyis! Csak a zárat bütykölné meg! Apropó, nincs valakinél pótkulcsod?
– Hova gondolsz? Senkinek nem adok a lakásomhoz kulcsot! Mi lenne, ha ő veszítené el, és megtalálná egy rabló, és betörne…
– Gizikém, úgy látom, már nem nagyon tudsz tisztán gondolkodni! Megértelek, hidd el! Kérlek, állj el az ajtó elől, legalább hadd nézzem meg, tehetek-e valamit – szólt nyugtatóan András.
– Nem vagyok paranoiás! – kiáltott fel Gizi, de arrébb lépett.
A férfi az ajtót mustrálgatta, majd a kilincsre tette a kezét.
– Ez bizony biztonsági zár… Többpontos – rázogatta a fejét, majd lenyomta a kilincset.
Az ajtó minden gond nélkül kinyílt. A három ember döbbenten bámulta a lassan eléjük táruló lakásbelsőt.
A szemközti előszobafalon ott lógott Gizi nagy, rózsaszín, szőrmókos kulcscsomója.

2011. november