Pesszutopizmus

Alapvetően optimista vagyok. Legbelül mindig bízom abban, hogy egyszer minden jóra fordul. Paradoxonnak fog tűnni, az életemet mégis pesszimistán élem. Úgy szokták mondani: a dolgok csakis azért javulnak meg, hogy aztán el tudjanak romlani. Vagy: a dolgok rosszabbodásának nincs határa. Tipikus pesszimista gondolatok. A magyar ember egyik sajátossága, hogy szeret panaszkodni. Gondoljunk csak arra, ha két ismerős vagy barát találkozik az utcán, miről cseveg?
Vegyünk egy példát, nézzük meg két szemszögből, majd utazzunk a jövőbe!
Ezek után elgondolkodhat a kedves olvasó, hogy ő miként képzeli el saját pesszutopizmusát.
Ha van neki…

Buszmegálló. Két ismerős, idős hölgy beszélget.
– Szerbusz Erzsikém, de rég láttalak! Olyan kis soványka vagy, csak nincs valami baj?
– Szerbusz Katika! Sovány? Most híztam két kilót! Semmi bajom! Mármint a súlyommal. Amúgy persze millió a baj, de hát hol nincs. Ti hogy vagytok?
– Nehézkesen éldegélünk. Kevés a nyugdíj, fele elmegy rezsire, másik fele a gyógyszerekre. Ételre már alig marad. A gyerekek néha besegítenek, de nekik sem könnyű, éjjel nappal dolgoznak, mégsem jutnak egyről a kettőre. Törlesztik a svájci frank alapú kölcsönüket.
– Akkor te ne is panaszkodj! Nekünk senki nem segít! Van egy kis kertem, ami abban megterem, az, az egyetlen plusszunk. Már azon gondolkodunk, eladjuk az Opelt. Őrület, mi pénzbe kerül a fenntartása! Pedig csak néha vesszük elő.
– Még szerencse, hogy az utazáshoz csak regisztrációs jegy kell. De az a gyanúm, ezt is megszigorítják, biztos vagyok benne, hogy megszüntetik, és fizetnünk kell! A nyugdíj nem emelkedik, bezzeg az árak! Félek bemenni a boltba, mert mindennap drágább valami! Sosem lesz itt jó világ!
– Az nem lesz… Csak rosszabb. Hidd el, hiába ígérgettek, ennél még mindig lehet rosszabb!
– Úgy bizony! Már nem is ígérnek. Azt írja az újság is, hogy nehezebb idők jönnek. Az egészségünk is romlik. Az egészségügy már romokban… Elkoptak az izületeim, lassan járni sem tudok, nem beszélve a vérnyomásomról, szürke hályogomról, jaj, sorolhatnám estig!
– No, megjött a busz! Jól kipanaszkodtuk magunkat!
– Manapság már csak azt tudunk! Szerbusz Katikám, vigyázzatok magatokra ebben a nehéz világban!

Lehetne ez így is:

Buszmegálló. Két ismerős, idős hölgy beszélget.
– Szerbusz Erzsikém, de rég láttalak! Jól nézel ki, nagyon jól áll, hogy lement rólad az a pár kiló felesleg!
– Szerbusz Katika! Ó igen, boldog vagyok, hogy sikerült leadnom! Segített a Kormány is, mert ételre már lassan nem futja a pénzünkből – mondja nevetve. – Hogy vagytok drága Katikám?
– Köszönöm, éldegélünk. Kevés ugyan a nyugdíj, de a gyerekek segítenek. Számíthatok rájuk. Szerencsére nincs komoly betegségünk, csak a szokásos, korral járó nyavalyák.
– Ez remek! Nagyobb baj ne is legyen! Én is pótolgatom a kevés kis pénzünket. Van egy kertünk, ahol sok minden megterem, jut télire is! Így azért elboldogulunk. Még egy autót is fenn tudunk tartani.
– Nekünk nincs autónk. De ingyen utazhatunk, ez azért nagy segítség. A piacról már nehezen cipekednék gyalog haza. Látod, azért gondol ránk a Kormány, nem lehet egy szavunk sem!
– No igen, ne is panaszkodjunk! Van fedél a fejünk felett, van fűtés, áram, és azt a kevéskét, amire ezen felül szükség van, azt kigazdálkodjuk. Minket megtanított az élet spórolni.
– Igazad van! Gondoljunk csak arra, hányan kerültek az utcára, vagy nem tudnak fűteni, vagy elveszítették a párjukat! Bár nem könnyű manapság, de attól, hogy kesergünk, nem lesz jobb.
– Itt a busz! Örülök, hogy találkoztunk! További jó egészséget a családnak!

Tíz év múlva:

Metróállomás. Két ismerős, idős hölgy beszélget.
– Szerbusz drága Erzsikém! Ezer éve nem láttalak! Csodálkozom, hogy metrón utazol. Már nem vezetsz?
– Szerbusz Katikám! Kivételesen utazom csak tömegközlekedéssel. Nemrég cseréltük le az Opelt egy Merci 800-asra, de legnagyobb bosszúságomra ma lezárták a belvárost. Valami küldöttség jön az EU-tól, megint pénzt kunyerálnak tőlünk! Azt hiszik, még a bőrünk alatt is az van! Másrészt nem bánom, hogy erre jöttem, így megnézem az új 6-os metrót. Nagyon szép!
– No igen… és gyorsabban elkészült, mint a franciáké! Nagyon jó a plasztikai sebészed drágám! Legalább húsz évet fiatalított rajtad!
– Azért ne túlózz! Legyen tizenöt. Te sem panaszkodhatsz! Úgy mozogsz, mint egy húszéves, és olyan az alakod is!
– Hála az új csodaszernek, a Mindenrejó-nak. Mintha újjászülettem volna! Nem fájnak az izületeim, nem kell szemüveget hordanom, és sorolhatnám. A magas vérnyomás, koleszterin is a múlté már.
– A ráktól pedig nem kell félnünk, minden évben beoltatom magam ellene!
– Jó hogy mondod! Holnap jön a háziorvosom, a soron következő oltást beadni! De jó, hogy nem kell sorban állni, várakozni! Annyi itthon az orvos, a rezidensekkel Dunát lehetne rekeszteni! Egy sem akar külföldre menni!
– Naná, hogy nem! Annyi pénzért? Itthon a háromszorosát megkeresik! Ej, ha visszagondolok a tíz évvel ezelőtti világunkra…
– Ne is mondd, a hátamon futkos a hideg! De egy hét múlva már nem fog! Utazunk a Bahamákra! A férjem befizetett a Nyugdíj - Tours-nál.
– Idén mi Mexikóba megyünk! Tudod, mi jutott eszembe? Tíz éve még a regisztrációs jegynek örvendtünk, ma pedig annyi a pénzünk, hogy alig tudjuk elkölteni!

Erzsike hirtelen fázni kezdett. Különösen a jobb keze. Hideg fuvallat simított végig arcán, vacogott a foga. Szeme hunyorogva pásztázta az ócska gallyakból, papírdobozokból összetákolt kalyibát, a rongyos matracot, amin feküdt. „Szépet álmodtam” – gondolta, míg kiemelte elgémberedett, reszketeg jobb kezét a biliből…