FÁRADT NAPFORDULÓK

Mostanában egyre
fáradtabban fordulnak
a napok… Elfeledtem,
ki voltam, s mit tettem.
Nem látom, mi van még előttem,
s merre induljak, ha hívnak?
Ha kérdik, majd mit mondjak?
Mit akarok?

Hunyt fények ablakában
kucorgó senki lettem –
kívülről szemlélődő élő (?)
robot, ki jól tűr esőt, vihart,
ki furcsa kincseket és valami
nehéz lélek-zsákot kapott,
s ki szűkölködik maga is,
de másoktól sosem lopott.

Látom a nyomort ablakom alatt,
azt a rongyos hajléktalant,
ki nyáron is cipeli kabátját.
Zacskókból kötött takaróba
hajtott álmok – Urak, urak,
ti miért nem látjátok?!

Botladozva térül-fordul
a kukánál, ötször elesik,
ötször felkel, majd megdől
a huszonegyedik század
modern épületfalánál.
Kidobott falatok
reményét rejti aszott teste,
és minden nap így megy el:
minden reggel és este…

Szögágyon fekve se’
bánom, ha a fű mások lába
alatt kihajt – látom a
csillogást, hallom az esti
részeg zsivajt. Nem vágyom
díszes, szép ruhákra, csak
valami könnyű tisztaságra,
mi feledteti fáradt lelkem
fájó csonkjait.

Látom az embert,
ki szabályok szerint
hozza a döntést.
Nem tehet mást,
csak „ügy” van,
„határozat”
és „végzés”.
Törvény és papír, mit
a lélek már rég nem bír,
de nem számít a kín,
csak a tollvonásnyi
sorsokon megszáradó
bélyeg – ez itt a lényeg,
a paragrafus, karcos
aláírás nyomokon.

Mostanában egyre
fáradtabban fordulnak
a napok… Erőtlen
mosollyal, elfogyott
szavakkal, tétován
topogok.

Magam után
csak könnyes
karcokat hagyok.

2009. szeptember 22.